Torkig vagyok fáradt, pernyés tűzzel,
lassú vízzel, partot sikálóval,
üres villamossal, dohányízzel,
esővel. Ziháló-szitálóval.
Torkig vagyok üres érettséggel,
már csak nekem is el kéne hinni,
hogy az élet két nincs közt nem ég el,
nem lehet reakcióba vinni.
Torkig vagyok béna locsogással,
és csenddel, ha beszélnem kellene.
Kátyúkkal, templomfelújítással,
szakadékkal. Nem tudom, elnyel-e.
Torkig vagyok csupasz kis klisékkel,
Mert a mindent kimondani vágyom:
Forgóajtókat, szemedet, éggel
egy magas fényed. Homok. Sár. Lábnyom.
Torkig vagyok puha, tarka vággyal,
úgy lennék bájos, szeretni való.
Csak piszkálom a felszínt egy ággal,
és nézem, hogy nem rezdül meg a tó.
Torkig vagyok örökkékkel, ebben
nem-hittel, valósággal. Mert félek.
Mert mi van, ha a hit a lélekben
az igazából maga a lélek?
