Vajdics Krisztina : Gyűrű a kagylók között

Nyomtatás

A zsúfolt, kisvárosi étteremben már minden hely megtelt. Egy szimpatikus, középkorú pár, Péter és Kata egymást átölelve, feszengve ácsorgott az asztalok mellett, szemfülesen figyelve az alkalmat, mikor csaphat le egy üres helyre. Mindketten szolidan, de elegánsan öltöztek, a nő könnyű nyári ruhát, a férfi fehér inget, nyakkendőt, szürke vászonnadrágot viselt.

A pincérnő serényen sürgött-forgott, száján megcsillant a szájfény. A vendégek csendesen falatoztak, a színpadról szinte áradt a mámor, egy feszesen ringó pár az asztalok között tangót táncolt. A bártáncosnő vállán fekete bársonyszalag villant meg, az áttetsző ruha alatt húzódó fűző pántja. Karcsú derekát vörös selyemöv takarta, szinte minden mozdulata árasztotta a zenét. Péter és Kata a terem szélén egyre türelmetlenebbül álldogált, de még mindig nem akadt számukra szabad hely, így kisétáltak a szürkületbe.

— Kissé hangos ez a zene, nem gondolod? — kérdezte a férfi, miközben gyöngéden magához vonta a nőt.

— Engem nem zavar — válaszolta a párja halkan, és könnyed mozdulatokkal forgatta csípőjét a kihallatszó zene ütemére.

Az égbolt sötétkék burát vont feléjük, kellemes nyári szél lengedezett, körülöttük már égtek a kandeláberek fényei. Pár percet még beszélgettek az étterem előtti utcán, majd rövid tétovázás után, reménykedve visszatértek. Szerencsére meg is pillantottak egy üres asztalt a helyiség végében. Odasétáltak, leültek és megrendelték a vacsorát. Kata kagylót, Péter halat rendelt, majd váltott pár szót a pincérlánnyal, aki térült-fordult, s már hozta is a két tálat.

Kata megigazította szemébe hulló barna haját, és szétfeszítette az első kagyló héját. Úgy, ahogyan csak könyvekben olvasta eddig, megragadta az egyik héjat, a másik félben maradó húst óvatosan kikanalazta vele, beszippantotta a puha ételt, majd a következő héj feszítésébe kezdett. Lassan, élvezettel eszegetett. Péter szerelemes tekintettel figyelte, szinte érezte szájában a pikáns ízeket.

— Minden mozdulatodból árad az erotika! — súgta.

Kata ekkor rémülten szisszent fel, mert valami fényes tárgyat vett észre két kagyló között. Egy gyűrű volt az, egy aranygyűrű. Meglepetten nyelte le a szájában lévő falatot, majd kihalászta a tányérból az apró, csillogó tárgyat, és keservesen sírva fakadt.

—  Mi a baj? — kérdezte a párja ijedten.

— Talán nem tetszik?

— De, nagyon — szipogta a nő. — Mégsem mondhatok igent.

— Mi-mi-ért nem? — dadogta a férfi kétségbeesetten.

— Mert tudom, mindent elrontana.

Péter elgondolkodva csúsztatta vissza az apró ékszert a zsebébe és szomorúan bólintott.

— Lehet, hogy igazad van, kedvesem.

Végigsimított a lány haján s halkan azt mondta:

— Összetartozunk mi így is, igaz?

*

Azóta eltelt húsz év, még mindig boldogok. Péter tartása kicsit hajlottabb lett, Katának számos szarkaláb tarkítja kerekded arcát, a gyűrű pedig ott lapul a fiókban, két kagyló között. Időnként előveszik, és akkor mindig erre az estére gondolnak. Péter eres, vékony kezét Kata kezébe fonja, és ugyanazt mormolja, amit húsz éve.

— Összetartozunk mi így is, igaz?

— Igen — válaszolja Kata, de este kíváncsiságból mégis felpróbálja a gyűrűt.

— Éppen jó, ügyes vagy — súgja, és pajkosan megcsókolja kedvesét.

A férfi szégyenlősen ránevet, majd elárulja a titkot.

— Azért nehogy azt hidd, hogy csak úgy, vaktában vásároltam! A méretet álmodban vettem rólad!

Ezután szorosan átölelik egymást, és éppen úgy, mint húsz éve minden este, összegabalyodva szundikálnak el. A kis szoba ablakán halkan kopog az eső, s ők a félhomályban, boldog mosollyal arcukon örök álomba szenderednek.