Magam elé rajzolt arcodban
ott a fény… Úgy szikrázik,
– arcodban? Esetleg arcodon, vagy szemedben…
mint távoli Szíriusz.
Illatodba mártott
szelíd ölelésed érzem és
– Szilvia, rendben…van illat, van ölelés… de az illatba hogy lehet ölelést mártani…?
itt van számban még
követelni vágyó ízed.
– követelni vágyó ízed… – a te szádban, az ő íze, amit ő követel…vagy te… sehogy se jön ki a „képlet”…sehogy se áll össze a kép…
Néha lehunyt pilláim alatt
sóvárogva látlak,
ahogy levetett vánkosod
földre dobod,
– nos, elsőre lecsaptam…vánkos –párna… de azért utánanéztem, hátha más is lehet… de nem… és innentől kezdve, akármi is az, amit egyszer leveszünk, azt ne dobjuk le a földre, mert így csak képzavar lesz belőle…
és magad mögött hagyod
időtlenségben vonszolt
tegnapjaid.
Emberként csodállak,
mily kitartóan szép
fájó sorsú napjaidban
az az önzetlen dobogás,
és hálát hint lelkem
megannyi tettedért.
Sok. A jelzők. A képek. A körmondatok, „körgondolatok”. Leírtad, de nem lett belőle vers. A vers. Csak sorokra tört gondolatfolyam, amibe nem találtam meg a kapaszkodót, a lehetőséget, az üzenetet – hogy kiért, kinek… hova, merre szólnak a szavak…
Legutóbbi módosítás: 2014.04.23. @ 15:53 :: Válóczy Szilvia