49.
Amint Endre bekopogott, az igazgatónő hellyel kínálta.
— Tőled is hallani akarom, mi történt!
A fiú eleinte mérlegelt, majd hősiesen nekikezdett:
— Magyar óra után Xénia, Alex, Vivien és Roxi körbeállták Ünigét. Xénia azt mondta neki: „Te hülye stréber! Most aztán tanulhatjuk nyakra-főre a verseket! Ha te megtanultál hat balladát egy hétvégén, akkor mi az öt-hat szakasz!” Erre Árpi azt kérdezte: „Mi az, savanyú a szőlő, mert te csak a második szakaszig jutottál el?” Alex erre megfenyegette, fogja be a pofáját, ha jót akar, Vivien pedig lecigányozta. Árpi uralkodott magán, és nem válaszolt. Ünige is hallgatott, de Roxi már nem. Azt mondta Ünigének, nyújtsa ki a nyelvét, hadd lássa, barna-e, mert be akarja nyalni magát a magyartanárnőnél. Ezt már én sem álltam meg szó nélkül — hallgatott el.
— Mit mondtál neki?
— Hogy… inkább csukja be a száját, mert… mert olyan bűzt áraszt, mint Xéniának a… a segge — hajtotta le a fejét.
— És azután mi történt?
— Roxi dühösen rászólt Alexre, verje szét a pofámat, ő pedig az arcomba csapott az öklével. Megütött volna másodszor is, ha Árpi nem fogja le a kezét. Dulakodni kezdtek. Árpi mindegyre kitért az ütések elől, végül elkapta és kicsavarta Alex karját. Xénia rászólt Andrisra, fogja le. Árpi elengedte Alexet, és lerázta magáról Andrist, aki estében összetörte a padot. Alex újra ököllel támadt Árpira, megütötte, a fülét találta el, amire ő úgy szájon vágta, hogy kitört a foga. Ekkor lépett be Bugai tanárnő. Esküszöm, így történt igazgató néni! És Ünige semmiben sem hibás, még csak meg se szólalt, őt ne tessék megbüntetni! Árpi is csak engem védett! Tudom, nem kellett volna azt mondanom, de elegem lett abból, hogy Roxiék…
— Akkor a többiek miért állították másképp?
— Félnek. Ki mer Xéniékkal kikezdeni?
— Menj vissza az osztályba! — felelte az igazgatónő gondolataiba merülve. Most légy okos Domokos Melinda! Mi igaz ebből a két ellentmondó történetből? Egy dolog ütni, vagy visszaütni, csúnyát, sértőt mondani, vagy felelni…
Vámbéry Edit nyitott be.
— Jutott valamilyen eredményre, tudott meg valamit? — kérdezte a fiatal osztályfőnöknő. — Küldjem be egyenként a másik kettőt is? Nem lehetek én is jelen?
— Neked ki mesélte el a részleteket?
— Vivien. Miért?
— Ő Xénia barátnője, egy ravasz kis róka. A kimesélés mesterművésze. Hallottam egy „kissé” más történetet.
— Nem meglepő. Ki akarnak bújni a felelősség alól. De a fél osztály tanúsította…
— Lehet. De az egyik lényeges eltérés pont az, amire Rozsnyói tanár úr rákérdezett. Roxi és Vivien is ott volt, sőt ők uszították Alexéket. A sértegetést is ők kezdték. Az tény, ami mindkét változatban közös: Xénia lestréberezte Ünigét, ezt szóváltás követte, majd néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés, a fiúk összeverekedtek, és a sérültek. Mivel a képviselő úr kislánya körül robbant ki, szerintem már az elsősök is erről csámcsognak. A döntésünk nemcsak a résztvevőket érinti, hanem üzenet értékű az egész iskolának. Mióta Ünige kétszer sikerrel járta meg az igazgatói irodát, már két másik panasz is érkezett a tanárok ellen. Pandóra szelencéjét nyitogatjuk.
— Vizsgázik az egész tanári karnak a tekintélye. S ez több két kislány veszekedésénél. Mióta Ünige megjelent, kezd megbomlani az osztály egysége.
— Félek, máris vannak latens támogatói, akik eddig nem mertek szembeszállni Xéniáékkal.
— Éppen ezért kell erélyeseknek lennünk. Egy iskolában megengedhetetlen a „polgárháború”.
— Ha rossz döntést hozunk, benzin lesz a tűzre, nem olaj. Akkor ne csodálkozzunk, ha majd egyik este pokrócot húz valaki Árpi vagy Alex fejére. Netán majd a rendőrségre kell mennünk, mert a karatésok összeverekedtek a kajakosokkal. Emlékszel arra az ezelőtt öt évvel történt esetre?
— Azt hiszem, tudom, mire céloz, az is itt Szegeden történt egy másik iskolában. Egy szerelmi háromszög robbantotta ki… Ott is két lány mozgósította a „gorilláit.” De azok tizenegyedikesek voltak.
— Ha ártatlant büntetünk meg, márpedig mindkét fél annak érzi magát… Az elszenvedett igazságtalanság újabb gyűlöletet szül. A szülők mindkét hihető történetnek csak egyikét fogják hallani. A barátok is…
— Igazgatónő, ha nem büntetünk meg senkit, az milyen üzenet lesz a többieknek? Miként fogjuk felelősségre vonni egy kis pofozkodás szereplőit?
— Négyen verekedtek, aki részt vett, bűnhődjön. A kárt meg kell téríteni. S a két lány? Ők nem ütöttek meg senkit! Végeredményben ez az ő csatájuk, életre-halálra. A fiúk csak kiskatonák. Mindig buzdítottuk a versengést. Na, megkaptuk!
— S ha csak a két kislányt? — játszott el Edit a gondolattal. — Hajjaj… Hiszen Xénia csak annyit mondott: „Te stréber!” A képviselő úr mikor jön aláírni a szerződést az iskola diákjainak OKSzTV versenyek döntőjén való részvételének finanszírozásáról?
— Ma… Két óra múlva. Menj, mert becsengettek. Hol van órád?
— A VI. C-ben.
— Akkor igyekezz. Azokat nem érdemes magukra hagyni. Szétverik a tantermet, főleg ilyenkor rossz időben, amikor nem tudják az udvaron kirohangálni magukat.
Vámbéry Edit visszasietett a tanáriba elvenni az osztálynaplót. Még odaszólt Májay Szabolcsnak:
— Még mindig irigyelsz az osztályom miatt? Cserélünk?
— Nem. Köszönöm nem kérek belőle.
Öt perccel csengetés után nyitott be az igazgatói irodába Rozsnyói Imre. Lyukas óráján kihasználta az alkalmat egy négyszemközti beszélgetésre.
— Foglaljon helyet, tanár úr! Mi járatban? — nézett a férfira fáradt tekintettel.
— Kaptam egy fülest… Megígértem, megtartom inkognitóját. A Xénia-Ünige háború nem egészen úgy történt, amint a hivatalos verzió állítja.
— Tudom, hallottam a másik variánst is. Tanár úr, segítsen. Diákja voltam, az ön keze alatt lettem tanárból pedagógus… Öntől vettem át ezt a széket. Miért nem vállalta tovább? — kérdezte panaszos-vádló hangon.
— Hogy ne kérdezzem most magamtól, miért nem mondtam le… Nem vagyok már elég rugalmas, hiába a szinte negyven év tapasztalata a hátam mögött.
— Xénia egy ritka szorgalmas, kedves, intelligens kislány. Eddig baj nem volt vele, leszámítva, hogy szeretett másokkal gúnyolódni. Azt mondtam, legalább ebben az osztályban nem azt cikizik, aki tud és tanul, mint máshol. Ünige — amint jegyei mutatják — nem kevésbé szorgalmas, de amint megjelent, azonnal vihart kavart az iskolában. Még a tanári kart is sikerült megosztania. Nekem úgy tűnt, érzékeny lelkületű, még ha harciasan is védte jogait. Mi ez a konfliktus e két kislány közt, már első perctől fogva?
— Melinda, szerintem rátapintottál a lényegre. Ünige átlagon felül érzékeny. Xénia gondolom ironizálni kezdte valamiért. Mielőtt találkoztam vele, ha jól tudom számítástechnika órájuk volt, amit ő eddig nem tanult. Az eddig színtízes tanulót érzékenyen érintette a kigúnyolás. S fizikaórán kapott egy alkalmat visszafizetni. Ha visszagondolok, több volt abban, mint egy hiba kijavítási szándéka. Visszafizetett, és felvette a kesztyűt.
— Mesélte a tanáriban.
— Xénia „királynő” pedig ösztönösen megérezte a trónkövetelőt. Meg akarta mutatni neki, mi az osztályban a hierarchia. Ám emberére lelt. Eljutott hozzám egy pletyka. Árpi a pártját fogta, ezért lecigányozták, Ünige pedig romani nyelven köszönte meg, kihívásból. Azért ült át mellé Árpi. A jég megtört, és Endre is átjött erre az oldalra. A balladás történet csak jó ürügynek tűnt belekötni, mielőtt komoly tábora lesz.
— Ha arra a kétségbeesett hangnemre gondolok, ahogyan Ünige előadta jogai megnyirbálását… — gondolkodott el Melinda. — Azt hiszem, igaza van Szabolcsnak. Pszichológusra van szüksége.
— A másiknak is. Amilyen görcsösen kapaszkodik az elsőséghez… Az is bizonyítási kényszer. Nem küldheted csak az egyiket. Azt megbélyegzed. Nem vagyunk Amerikában, ahol mindenkinek családi pszichológusa van.
— Az egyiknek az anyja az orvosi egyetemen tanít, a másiknak az apja képviselő, mindkettő első tanuló volt eddig. Milyen üzenet lesz a többieknek, ha ezt a két kislányt oda küldöm? „Hülye leszek tanulni, hogy engem is a pszichológushoz küldjenek?”
Hosszabb csend állt be, mindketten gondolataikba merültek. Végül az öreg törte meg a hallgatást.
— Xénia magatartását még meg tudom magyarázni. Édesnyja elhagyta, édesapja többet van Budapesten, mint otthon, mostohaanyjával él féltestvére mellett, aki közös gyermek. Fél, hátha apja szeretetét is elveszti. Erre hab a tortán az apa gondolkodásmódja. Vagy-vagy… Vagy magyar, vagy cigány, vagy jó magyar, vagy hazaáruló, vagy kormánypárti, vagy ellenzéki… Ez így képeződik le a kislány gondolkodásában: vagy első vagyok, vagy nem fog apukám szeretni többé. Amíg mást kigúnyolhat, ez a kép nem sérül. S most itt egy veszélyes vetélytárs.
— Dr. Baranyai Dénes professzor úrtól, aki közbenjárt érte, hallottam egy-két dolgot Ünige családi háttéréről. Félárva. Édesanyja nagyszülői támasz nélkül nevelte, két munkahelye mellett… — felelte az igazgatónő. — „Mellékesen” árvaházban nőtt fel.
— Na, ezen egy lelkifröccsel nem fogunk változtatni… — sóhajtott Rozsnyói Imre. Újabb csönd következett. Minden felelősség az nyakukban van. Végül az öreg témát váltott. — Nem hívathatod be csak annak a háromnak a szülőjét. Vagy mind a nyolcat, vagy egyiket sem. Fújd le! „Egyelőre elhalasztjuk. De legközelebb…” És az igazgatói tekintéllyel mi lesz? — kapott észbe, s megvakarta a fejét. Elég kényes dolog ilyen ukázt kiadni majd visszavonni… Ám egykori tanítványa nagyot sóhajtva bólintott.
— Az lesz a legjobb. Én döntöttem elhamarkodottan, viselnem kell a következményeit — nyelt még egyet. — Szünetben behívatom a másik ötöt is. Persze tagadni fognak…
— Egyenként szólítsd őket, és ne azt kérdezd, mi történt. Inkább azt, ők mit válaszoltak, miként reagáltak arra, hogy…
— Ön szerint ki a „gyenge láncszem?” — kérdezte az igazgatónő.
— Szerintem Roxi. Nem egy agytröszt, s szája hamarabb jár, mint az esze. Andristól pedig azt kérdezd, kinek a biztatására fogta le Árpit. S mondd neki, Roxi már beismerte. A „nehézlányokat” hagyd a végére.
— Tanár úr, önben egy detektív veszett el! — nevette el magát Domokos Melinda. — És utána?
— Tudom, nem az én feladatom, hiszen Edit az osztályfőnök, de ha lehet, én közben elbeszélgetnék Ünigével. Azt hiszem, nagyobb a befolyásom rá. Be kell ismernem valamit. Én biztattam, ne hagyja magát eltiporni, s ezzel felcukkoltam. Helyre akarom hozni a hibámat.
— Neki úgyis dolga lesz, együtt hallgatjuk ki a „másik tábort.” Sürgős, jobb, ha lezajlik, mielőtt megérkezik a képviselő úr. Elkel a segítség. Edit fiatal, még tapasztalatlan, hajlamos az előítéletekre. Lásd a hármasszabályügyet. Ha Ünigéről kiderül, mégis kiváló matematikából, az nagy leégés lesz számára… — állt meg hirtelen a mondat közepén. — Xénia pedig nekem marad…
— A képviselő úrral úgyis neked lesz jelenésed. A férfiak pedig szeretik a dolgok könnyebb oldalát megfogni… — váltott át humorra az öreg pajkos hangon, mint egy rajtakapott csínytevő, miközben felállt, távozásra készen. Az ajtóból még visszafordult.
— Mondd, Melinda, meddig fogjuk még folytatni ezt a nevetséges beszédmodort? Én vagyok a beosztott, tegezem az igazgatómat, aki pedig magáz engem…
— Leánya lehetnék tanár úr, diákja voltam, nemrég öntől vettem át az igazgatói széket… Meg kell adnom a tiszteletet.
— Nem úgy, mint én…
— Jaj, nem úgy értettem! — tette maga elé védekezően a kezét, nehogy az öreg tanár azzal fenyegetőzzön, hogy ő is magázni fogja. Az öreg tekintetével üzente: nincs kegyelem! — Ez zsarolás! Nem bírom megtenni. Mert… Jó, megpróbálom, de nem ígérek semmit! — tette hozzá szenvedő arccal. Majd hirtelen eszébe jutott valami. — Ki adta le a „fülest?” — zsarolt vissza.
— Szavamat adtam…! — zárkózott el az öreg elkomorodva.
— Ennyire fél? De akkor önnek… neked — nyelt egy nagyot — miért merte elmondani? Éppen úgy maga ellen hangolná iskolatársait az árulkodásért… — Hirtelen sejtelme támadt. Szünetben történt, lehetett a tanú más osztályból is. — Ugye nem a VII. A-ból van?
Bár az öreg nem válaszolt, már rájött kiről van szó. Elgondolkodott. Nem könnyű egy igazgatócsemete élete. Mióta előléptették, kislánya otthon bármilyen iskolai történet elmesélésétől elzárkózik. Még véletlenül sem akar „besúgóvá válni”. Ám azt sem akarta, hogy anyja az igazságtalan döntés miatt kerüljön kellemetlen helyzetbe. Kedvenc tanára hallgatásában pedig megbízott. Milyen ártatlan kis gyermek, még hetedikes létére! Hiszen a szülők behívásának visszavonása után úgyis mindenki rá fog gyanakodni! Most „fel van adva a lecke”, nehogy ő árulja el az öreget. S közbenjárására végeredményben nem is volt szükség. Jujj, ez Borókán csattan majd!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
