50. Szeged kisváros
Rozsnyói tanár úr gondterhelten kísérte Ünigét a fizika-szertárba. Ott nyugodtan beszélgethetnek, nem zavarja meg senki őket a hosszú szünetben, bár így is rövid az idő. Tanítványán már eddig is látszott, könnyebb egy krokodil száját erőszakkal szétfeszíteni, mint őt szóra bírni. Ha a sündisznó jelzőnek vannak fokozatai, akkor azóta még feljebb lépett. Eszébe jutott az a csalódott tekintet is, amit rá vetett a tanáriból való távozásakor. Kolléganőjét megkérte, hagyja magukra, majd leültette a kislányt, aki a lábát azonnal a szék alá húzta és keresztbe tette, majd ökölbe szorított kezecskéjét összefonta maga előtt. Tekintetét egy percnyi csend után sem emelte fel a földről. S az óra ketyegett kegyetlenül.
— Nagy trauma volt elveszteni kolozsvári barátaidat-barátnőidet?
A hallgatás ezúttal nem beleegyezést, hanem dacot tükrözött.
— Írd le erre a lapra mindazon barátaid nevét, akiktől az elszakadás fáj neked — állt fel Rozsnyói tanár úr, odanyújtva neki egy papírlapot és egy írószerszámot. Nem egyszer alkalmazta már ezt a trükköt, ha valamely diákja erősen agresszív pozícióban állt előtte. Amíg ír, fel kell adnia a védekező állást. Csak hosszú szünet után vette el a kislány a lapot, és egykori osztályfőnöke nevét írta fel. Ez éles vád volt, amely után azonnal ismét begubózott. A trükk ezúttal nem vált be.
— Ez nem sok. Akkor mi értelme mindenáron, mindenben elsőnek lenni? Az irigység nem szül sem barátokat, sem szeretetet… azt, amire a legjobban vágysz. Itt viszont akadnak barátaid. Ennek örülhetsz.
Egy ekkora egetverő baromság hallatán már tanárára kellett néznie. Tényleg meghibbant? Neki? Barátai? Itt?
— Egy fiú otthagyta padtársát, csakhogy melléd ülhessen. Ő is, egy másik fiú is pártodra kelt, és szembeszállt azokkal, akikkel eddig senki sem mert. Ehhez komoly bátorság kell. De még egy valaki aggódott a titeket ért igazságtalanság miatt, és a tanári kar tudomására hozta az igazat.
— Ki? — meresztette tágra a szemét Ünige.
— Elkésett, mert az igazgatónő is, mások is rájöttek maguktól, bár azt a mesét, el kell ismerni, Xéniáék ügyesen felépítették — engedte el a füle mellett a kérdést az öreg, hatásszünetet tartva. — Ezeket a barátokat másokat legyőzve szerezted, vagy másképp? Fizikatanárod megkedvelt egy kislányt, aki elkeseredett a kudarcoktól, amikhez nem volt hozzászokva. Kiállván a lecigányozott osztálytársad mellett, szerezted az első barátot, nem mást legyőzve. Akkor mire ez a görcsös igyekezet?
— Nem aka-hartam fele-helni, mert a tanárnő hara-hagszik rám, ho-hogy felje-helentettem… É-hés ne-hem aka-hartam, ho-hogy az ehe-lső je-hegyem… — fakadt sírva Ünige. Tanára közel hozta a székét, megsimogatta a fejét és átölelte a kislányt. Ettől aztán végleg átszakadt a völgyzáró gát. — Aha fi-hi-ju-huk i-his mo-host mi-hiaha-ttaham…
— A fiúk, mint láttad, ha kell, meg tudják védeni magukat. Az igazgató néni azt üzeni, ezúttal nem kell behívnotok szüleiteket. De tanuljatok az esetből. A büntetést csak felfüggesztette. Ha megismétlődik, ezért is kihúzzátok a gyufát. Ám a te felelősséged is kerülni a konfliktust. Egy pad összetört, és osztálytársadnak kiverték a fogát. Megengedhetetlen.
Az öreg tanár hagyta egy ideig sírni. Közben az órájára nézett. A becsengetés vészesen közeledett. Ünigét kikérhetné a következő óráról, neki viszont be kell mennie egy másik osztályba.
— Ugye tudod, nem lehetsz osztályelső?
— Ihigen… Ráhá-jöttem.
— Akkor nyugodj bele. Hunyd le a szemed, és képzeld el a díjkiosztást az év végén. Gondolj arra a pillanatra, amikor Xéniát előtted díjazzák. Próbáld átélni minél élethűebben. Megvan?
— I-higen — felelte Ünige csukott szemmel, de már kevésbé sírós hangon.
— Na, ennél rosszabb nem vár rád. A hatalmas az, kitől félnek, nem az, aki a csúcson van. „Habár felül a gálya, és alul a víznek árja…” És lesznek barátaid. Garantálom. Ha felveszed a kesztyűt, ugyanarra a szintre süllyedsz… Capisco?
Ünige bólintott. Mégis nehéz szívvel ment az osztályba, bár lényegesen megkönnyebbülve. Beült a padjába és kezébe temette az arcát. Árpi kérdően nézett rá.
— Nem kell a szüleinket behívatnunk. Az igazgató néni üzente.
A fiú egy ideig nézte, higgyen-e padtársnőjének, de Ünige tekintete nem tűnt olyannak, mint aki ugratná. És a helyzet pláne nem alkalmas viccelődésre. Majd tudatosult benne, hogy Roxiék még nem tértek vissza az igazgatói irodából. Mégis igaz lenne a hihetetlen? Végül megkönnyebbülve, nagyot fújva, úgy tette le a fejét a padra, hogy az nagyot dörrent. Jó néhány másodpercig kimerülten pihentette ott, majd hálás szemekkel emelte fel, de nem tudta megköszönni, mert Ünige megelőzte.
— Ne nekem!
„De akkor kinek?” — tükrözte a fiú szeme, majd egyszerre álltak fel, és indultak Endre felé. A srác értett a mozdulatból, és még távolról intett, ő legfeljebb elmondta, mert elmondhatta végre a saját variánsukat. Amikor kijött, akkor még…
De akkor ki?
Nagy Andris is azzal jött be:
— Ha megtudom, ki mártott be, szétverem a pofáját! — fakadt ki.
Nyomában megjelent Roxi, Vivien és Alex is, az utóbbi erős fogorvos-szagot árasztva maga körül.
— Téged is vár… — szóltak Xéniának. — Most azonnal, még óra közben!
A lány felállt, vetélytársnőjére nézett, láthatóan felmérni, mennyire diadalmaskodik. Ünigén nem látta azt a dacos, „nemtiporhatszel” arcot, amivel rá szokott nézni, amikor borsot tudott törni az orra alá. Tekintetéből csak megkönnyebbülést olvasott ki. A felelősség tehát nem hárult át, csak oszlik a két tábor közt. Megnyugodva indult ki az ajtón. Végeredményben ő csak annyit mondott: „Te stréber…” Igaz, Andrist is biztatta, de azt ki tudja magyarázni, hogy azzal csak szét akarta választatni a verekedőket… Egyébként sem fog az igazgatónő édesapjával ujjat húzni. Még egyszer végignézett az osztályon, mindenki őt bámulta, mint az antilopcsorda az oroszlán által elejtett társukat. Eddig Rozsnyói tanár úr sem hívatta be soha az igazgatóiba… Tekintetét senki sem kerülte bűntudatosan. Hirtelen összeállt neki a kép: Boróka a múlt szünetben bent járt az osztályban, az angol rögtönzéstételek után érdeklődött, amikor…
— Tudom már, ki tette — súgta oda az ajtó mellett ülő Nagy Andrisnak, mielőtt kilépett, de a kelleténél hangosabbra sikerült.
Hamarosan mindenki tudta, ki a diri spiclije. Angolóra után Ünige a VII. B-be sietett. Elsőként futott ki az osztályból még Andrist is megelőzte. Figyelmeztetni akarta Borókát, és meg is akarta köszönni a segítségét. Szerencsére a földrajztanárnő késve ment ki a VII. B-ből, s Alexéknek várniuk kellett a megtorlással.
Addig megjelent a rögtönzött testőrség. Spiclivád ide, diricsemete oda, Boróka mégiscsak az osztály tagja, s a VII. A-val a fiúknak akadt az idők során némi elszámolnivalójuk. Így Alexék csak megmondták a magukét, s a szemfüles Bugai Ilonának nem kellett véget vetnie egy újabb csetepaténak. Folyt már vér is az idők során a két osztály nézetkülönbségeinek rendezésekor. Ok? Nőügyek, focibajnokság döntője, eltévedt hógolyó, véletlen összeütközés a folyósón, némi hetvenkedés, vagy még az sem. Azért kaptak az idéntől osztálytermet külön emeleten… Hátha…
A látszólagos békesség láttán Bugai tanárnő szúrós szemmel mérte végig Ünigét és testőreit. Ahol megjelenik, azonnal viharszagot áraszt a környék…
— Mi történt itt?
— Se-semmi… — hebegte.
Pedig igazán mondhatott volna annyit: „Itt és most barátság született.” Az ellenség táborából választott barátnő nem növelte egyikük iránt sem az osztálytársak szimpátiáját. Amit Ünige megnyert a réven, elvesztette a vámon. Pedig akadtak még bizonytalankodók a Xénia-klikkben.
Bár fellélegezhetett, mert édesanyját nem kell behívnia az iskolába, mégsem indult haza nyugodt lelkiismerettel. Mit mondjon el mindebből? Mit önként, és mit harapófogóval, s mit hallgasson el mindenképpen? Előbb vagy utóbb csak eljut Anyuhoz e történet visszhangja, ha előbb nem, de egy elejtett szóból a következő szülői értekezleten biztos, és nem fog örvendeni, hogy ő így mutatkozott be. Néhány nappal ezelőtt mondta: „Próbálj alkalmazkodni, kislányom… Ne hívd ki magad ellen a sorsot már az első napokban, kerüld az összetűzéseket, főleg tanáraiddal.”
Miközben magába merülve botorkált hazafelé, Árpi érte utol. Szemmel láthatóan ő se volt rózsás hangulatban. Sőt! Egy ideig hallgatva mentek egymás mellett a járdaszéli fák árnyékában, melyeken már mutatkoztak a kitörni vágyó rügyek.
— Te mit mondasz el otthon? — kért tanácsot a fiútól.
— Mindent — felelte. Hangneméből az tükröződött, nem szorong elmesélni. — Edzőm azt mondta: „Sohse élj vissza, fiam, karate-tudásoddal. Ez a sport arra való, hogy kerüld a verekedést, és meg tudjál védeni másokat, ha olyan helyzetbe kerülsz!” Otthon édesapám azt mondta erre: „Ezért küldtelek oda!” Meg fogja érteni.
— Akkor miért lóg úgy az orrod?
— A kémia karó miatt. Ez betette nekem az ajtót. Nem értem a feladatokat. Hiába ülök a könyv és füzet előtt, nem értem… Tegnap is több mint két órát tanultam. Éreztem, feleltetni fog a tanci. Jövő órán meg rögtönzést írunk. Ugyanebből.
— Gyere hozzám, és segítek. Megtanuljuk együtt.
— Deeee… — habozott a fiú, végül ment osztálytársnője után.
Eleinte nehezen indult, de végül csak lett látszata a munkának. Egy adott pillanatban Ünige az órára nézett.
— Jesszus! Már ennyi az idő?
Árpi nem értette a pánikot, és főleg miért menjen haza, mielőtt a megkezdett feladatot nem fejezték be.
— Te ezt nem érted! Édesanyám a négyórás gyorssal érkezett, s már fél öt! Holnap elmagyarázom, de most menj! — kapta le a fogasról a fiú kabátját, hogy azzal se késlekedjen.
Árpi tényleg nem értette. Hiszen nem volt tanúja, mekkora jelenetet rendezett Enikő, amikor rajtakapta Antival tanulni. Ha már kidobták, nem tehetett mást, távozott. Egész délután nem tudta helyre tenni a jelenetet. Ekkora hisztit még életében nem látott. S mivel szolgált rá? Mi lett volna, ha Hosszúmezői néni hazajön? De hiszen járt ő már másik osztálytársnőjénél… Mind azon gondolkodott, melyik elejtett szavával sérthette meg ezt a lányt? Hiába.
Alig ment el Árpi, megszólalt Ünige maroktelefonja. Miközben érte nyúlt, látta, három SMS-e is érkezett, mindet édesanyja küldte. Most is ő hívta.
— Kértelek, hívjál fel, ha hazaérsz!
— Öööö… nem vettem észre… Iskola után hangtalan maradt… Tanultam egész délután…
— Nem tudtam elintézni az iratokat a bevándorlási hivatalnál, itt maradok éjszakára Budapesten — magyarázkodott, majd következett a véget nem érő anyai tanácsözön. Ünige közben tűkön ült, mert legszívesebben padtársa után szaladt volna, minimum magyarázkodni. E hangulatban adott válaszai pedig nem nyugtatták meg az aggódó édesanyját. Éjszakára még sohasem hagyta magára hetedikes kislányát. Miután Enikő végre befejezte a vallatást, Ünige kétszer is tárcsázta Árpiék otthoni számát, végül mindkét alkalommal a lezáró gombot nyomta meg a hívó helyett. Hátha szülei veszik fel, akkor aztán magyarázkodhat. S ha a srác elmesélte, milyen rondán kiviselte magát… Miként magyarázza ki a mai viselkedését holnap? Egy szünet rövid ilyesmire. Megsértette azt, aki pártjára állt, és miatta bajba került… Egész este a lelkiismeret-furdalás gyötörte, de nem mert felöltözni, és átmenni személyesen a fiúhoz. Vele talán még igen, de szüleivel képtelen lett volna szembenézni.
Másnap reggel Árpi szokása szerint utolsó pillanatban érkezett. Kétszáz méterre lakott az iskolától, nem kellett a busz késésétől félnie. Első óra előtt Ünige csak annyit tudott a tanár belépte előtt odasúgni neki:
— Nagyszüneten…
Három órával később Ünige szíve a torkában vert, miközben félrehívta padtársát. Könnyebben elviselte volna, ha sértettségében nekitámad, de nem tette. Rászolgált volna, hogy a fejéhez vágja: „Én megvédelek, és te így bánsz velem?” Inkább „fontosabb” dolgokról kezdett érdeklődni.
— Édesanyádnak elmondtad?
E témaváltás nagyot ütött Ünige lelkén. „Meg se szid? Még annyit sem érdemlek?”
— Neem… Nem jött haza… — próbálta sikertelenül lenyelni a növekvő gombócot.
Boróka zavarta meg őket, Árpi pedig magukra hagyta a lányokat. A következő két — tornaóra előtti és utáni — szünet pedig eltelt az öltözködéssel. No persze, külön teremben.
Az iskolai nap hátralevő része az Árpi utolsó kérdése keltette gondokkal telt el. Már az iskolaudvaron jutott eszébe, hogy korrepetálásáról meg is feledkezett, szóba se hozta egész nap, pedig holnap írják a kémiát… Habozva megállt, amikor egy labda gurult mellé.
— Rúgd ide! — kérte több fiúhang is kórusban.
A szavakat hallotta, de értelmüket nem fogta fel. Mire hazaér, édesanyja is otthon lesz már. Nagyot sóhajtva ment tovább a „vesztőhely” felé. Még egy negyed óra, és… Ám az előbbi gumilabda a tarkóján kötött ki. Nem ütötte meg, csak úgy finoman dobhatta valaki. Megtorpant, egy pillanatig meg akart fordulni, hogy rendre utasítsa az elkövetőt, de meggondolta magát. Már épp tovább lépett, amikor ismerős hang szólt utána:
— Bocsika!
Erre már megpördült. Nem tévedett a hang gazdáját illetően. Bakonyi Győző épp odadobta a visszapattanó labdát jogos tulajdonosainak.
— Ünigeee! Sziaa! Te mit keresel itt? — kérdezte szemében a boldog viszontlátás örömével. Ám a fagyos választól arcára fagyott a mosoly.
— Ide járok. Ennél az idétlenkedésen kívül, nem futja többre a fantáziádból?
— Nem írtál… — komorodott el a fiú.
— Miért nem írtál te? — kérdezett vissza epésen.
— Mert nekem nem volt meg a címed. A kolozsvári telefonkönyvben is kerestettelek a tudakozóval. Egyetlen Hosszúmezői sincs benne. Az enyémet nem találtad meg a labdán?
— A labdán… — kezdett bizonytalanná válni Ünige hangja. Erika vizesen adta vissza, tisztán… Higgye, ne higgye?
— Gyere, mutatok valamit! — kapta elő Győző a pénztárcáját. Ünige magára ismert a ceruzával készített rajzon.
— Ezt te készítetted? — hitetlenkedett.
— Nem vagyok én ennyire tehetséges! Unokabátyám a rendőrségen dolgozik. Ő készít a bűnözőkről fantomképeket…
— A bűnözőkről…
Nézte a rajzot, s egyszerűen nem tudta helyre tenni magában az eseményeket.
— Már számoltam a napokat a Zrínyi országos döntőjéig.
— De te már… Te már csak a Gordiuszra mehetsz… A Zrínyire csak nyolcadikig…
— De olyan szép város Kecskemét… Főleg tavasszal, amik…
Nem tudta befejezni a mondatot. Ünige a nyakába ugrott, s oly hevesen csókolta meg, ahogyan csak első alkalommal lehet. Érzelmi kitörése közben megfeledkezett egy nem túl lényegtelen dologról. Az iskolaudvar nem a legalkalmasabb hely ilyen intim jelenetekre, s mielőtt az ember leánya egy srác nyakába ugrik, ajánlott előbb alaposan körbenézni. Főleg akkor, ha a szolgálatos tanár…
— Jön Szűzmária… — késett el Boróka a vészkiáltással —, ööö… tanárnő — tette hozzá sietve hátha sikerül kimagyarázni a nyelvbotlást.
Ünigéék szétrebbentek, s futásnak eredtek a kapu felé, ám a magyartanárnő éles hangja megálljt parancsolt. Ha már nevén szólítja, úgyis hiába menekül… Győző is megállt és visszafordult, de a kislány intett neki, fusson el. Őt hátha nem ismeri, hiszen ő nem az iskola diákja.
— Kivel csókolóztál? Ki az a fiú? — vallatta Tűz Mária a szégyentelenségről tartott előadása után.
— Nem ide jár! — próbálta Ünige menteni szerelmét.
— Hova?
— Nem tudom…
Tényleg nem emlékezett biztosan, tán a Radnótiba? Inkább tagadott.
— Hogy hívják?
Erre már válaszolni kellene, mert nagyon kihúzza a fércet. Ám a rémülettől hirtelen tényleg nem jutott eszébe Győző családneve. Baranyai? Nem… Édesanyja főnökét hívják úgy… B betűs… Valami hegy vagy megye neve…
— Még a nevét sem tudod?
Bakonyi… Bakonyi Győző… — jutott eszébe. Végül a fogcsikorgató hallgatás mellett döntött. Nem árulja el szerelmét, csak azért sem! Neki már úgyis befellegzett. A tegnapi után már csak ez hiányzott. Tanárnője tolt egyet a vállán.
— Irány az igazgatói iroda! Te is! — förmedt Borókára.
Az események forgatagban senki sem vette észre, hogy az első emeleti folyosó ablakából kinéző kissé kreol fiú arcán legördült egy könnycsepp.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
