Kié is ez a lakás?
Amikor észrevette, hogy a bestiák lecsipkedték Emőke által ültetett virágok csíráit, ettől ismét haragra lobbant. Egykor felesége tartotta rendben a „kertet”. Sokan álltak meg tömbházuk előtt megcsodálni a színorgiát. A múlt nyáron már meglátszott az igazi gazda hiánya, de még mindig csodájára jártak a járókelők. Egy üzletben, ahol kártevők elleni szereket árultak, adták neki az ötletet, kenje be a párkányt valami ragacsos anyaggal, például egy lassan száradó enyvvel. Bele nem ragadnak, de nem fogják szeretni a helyet ahova odatapad a lábuk. Csak utólag jött rá, ezzel se ér el több eredményt, mint a szöges deszkával. A párkány helyett ismét „földre szálltak”. A szegekbe legalább a kismadarak nem ragadtak bele. Nagyon sajnálta a stiglicet. A galamb nem ragadt volna oda, de a kismadárnak vergődés közben még a tolla is összekenődött. Elvitte az állatorvoshoz, hátha újra röpképessé tudja varázsolni szegénykét. Ezekkel a szavakkal hagyta ott áldozatát:
— Mentse meg, doktor úr, nem érdekel a pénz. Isten engem úgy segéljen, nem akartam ártani neki. Kerül, amennyibe kerül, megfizetem… — tette hozzá bűntudatosan.
Kiment a parkba, ahol vigasztalóan ragyogott a február végi nap, előlegezve Télapó idei uralmának végét. Leült egy padra, könyökét térdére támasztva temette arcát a kezébe. Viszolygott hazamenni. Akár a lakásban a madárfotókat nézi, akár az erkélyen takarítja a galambszart, mind rémtettét juttatta volna eszébe. Igaz, most is azon járt az esze.
— Mi a baj, fiacskám? — ült a pad másik végére egy töpörödött nénike. Magassága talán a másfél métert se érte el, pláne, hogy görnyedt háttal járt, botra támaszkodva. Ha tizenéves lett volna, talán karcsúnak írták volna le, ám inkább az aszott jelző illett rá. Nyolcvanat biztos betöltötte, de talán a kilencvenet is. Egyedül szeme mozgott még mindig elevenen. Lerítt róla, egykor az örökmozgóhoz lehetett hasonítani. Hangja kedves volt, mint az unokáját féltő déd- (ük?)nagymamáé. — Mi bánt? Öntsd ki a lelked…
Szabolcs ránézett, de nem szólt semmit. Szégyellte magát.
— Ne haragudj, mert megszólítottalak. De úgy hasonlítasz az unokámra… Pont ilyen bajuszt viselt, s ugyanúgy a kezébe temette az arcát, ha szégyellte magát. Mit tettél?
— Kiöntöttem valami ragacsos anyagot az erkély párkányára, s egy stiglic beleragadt… — vallotta be, igaz csak a részigazságot. Minek részletezze, főleg magyarázza a bizonyítványát? — Most jövök az állatorvostól. Megpróbál segíteni rajta, de nem hiszi, sikerül… — sóhajtott, arcán, pedig legördült egy könnycsepp. A vigasztaló anyai hang hatására kisfiúvá változott… Ezt a luxust már nagyon rég nem engedte meg magának. Egy férfinak erősnek kell lennie, főleg ha férj, pláne ha még apa is…
— Szereted a madarakat? — mosolygott rá. — Kedves teremtmények. A fiam is imádta őket… Még tartott az első világháború, amikor született… — kezdett mesélni. Egyszerűen hihetetlen volt, ahogyan emlékezett a hetven évvel azelőtt történtek legapróbb részleteire. Látszott rajta, képzelete egy teljesen más valóságba röpítette…
Szabolcs szívesen hallgatta, elterelte figyelmét bűntudatáról, s az otthon rá váró szörnyű valóságról. Néha-néha feltett egy-egy kérdést, ami újabb és újabb történetet hozott elő a néniből, akit igencsak megpróbált a sors. Két világégés, Trianon, Bécsi döntés, Maniu-hordák, kommunizmus, kulákdeportálás… de nem panaszkodott, csak mesélt. Neki is jólesett, hogy akadt, aki végre meghallgatja. Ám volt valami furcsa e mesékben. Minden átmenet nélkül váltott, hol az első, hol a másik világháborúból mesélt részleteket, férjét emlegette, de a mondat vége már a fia ravataláról szólt. A „Miként halt meg?” kérdésre unokája elvesztéséről mesélt, kinek gyermeke már nem született. Barátnője sem maradt már.
Szabolcsnak Ady sorai jutottak eszébe:
„Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek…”
Hirtelen galamb szállt eléjük, és a nénike feleszmélt.
— Jaj, szinte elfelejtettem, miért jöttem… — kezdte lázasan bontogatni kis cókmókját, amiből kenyeret vett elő, és odadobta a madárnak. Hamarosan galambsereg vette körül őket.
Szabolcsot mintha dézsa vízzel öntötték volna nyakon. Ez a kedves nénike is eteti azokat a gaz madarakat? De valahogy nem tudta gyűlölni, még ezért sem. Könyörögve kérdezte:
— Miért eteti őket? Csak egyre szaporodnak, és… — próbált lelkére hatni.
— Tudod, drágám, én már a magam korában nem tarthatok még állatot sem… Mi lenne vele, ha meghalok? Kijövök néha, s az én galambocskáimnak enni adok… Így mintha tartozna hozzám valaki… Olyan sivár, üres a ház… Itt felejtett engem az Úristen — sóhajtott egy nagyot.
Szabolcsnak az ajkára fagyott az érvelés. Miért pont e kedves nénike eteti és szaporítja őket? S még a szemére se lehet igazán vetni… A beállt csöndben, az öregasszony felállt, s tétován tett két lépést. Arca páni rémületet tükrözött.
— Mi a baj? — kérdezte tőle Szabolcs.
Nehezen tudta kihúzni belőle, hogy nem tudja, merre menjen haza. A sok évtizedes történetek részletes taglalása után egyszerűen hihetetlen volt ez az állapot. Meg se mozdult, amikor a férfi elkérte személyi igazolványát, úgy tűnt nem érti a kérést. Végül finom erőszakkal kellett rávenni, engedélyezze a „házkutatást” a táskájában, s előkerült az irat. A város szélén lakott, az erdő tőszomszédságában. Szabolcs hazakísérte. Az ismerős házak láttán a néni szemmel láthatóan megkönnyebbült. Arca felragyogott, s hálálkodni kezdett.
Hazafele menet Szabolcs azon gondolkodott, vajon ez az Alzheimer-kóros néni miként látja el magát? Vajon még volt ilyen emlékezetkiesése? S ha ismét előfordul, akkor mi lesz vele? Amint hazaért, a keserű valóság elmosta a néni iránti aggódását. Megpillantotta az egyik galambot, amint az erkélyén levő lomtár alól kiröppent. Rossz sejtelmei beigazolódtak. Már készült a fészeknek alig nevezhető galambtákolmány. Szerencsére ürüléket csak elérhető helyre pottyantott a turbékoló pár. Jó, persze, ha hasra feküdt… Vajon a tavalyi fiókák egyike készült honfoglalásra, vagy a szülők tértek vissza? Esetleg más galambpár fedezte fel e helyet? A kérdés költői maradt.
Hiába torlaszolta el a lomtár lábai közt található esővédett helyet, ahol tavaly is galambfészek állt. A turbékoló terroristák rést nyitottak s ismét nekiálltak a „lakás”-építésnek. Jó, na, viskó. Megkezdődött a csata a „miénk itt a föld” örökzöld témában. Végül a sokadik kudarc, és egy tojás kidobása után Szabolcs radikális elhatározásra jutott. Elő ismét a sarokcsiszolót, és felszámolta a lomtárat „akkor sem lesz általam épített fedél a fejetek felett!” — csatakiáltással. Aznap este kéjesen szemlélte a csapós esőt, melynek következtében az erkélyen, az egykori lomtár helyén meggyűlt a víz.
— Na, ez elveszi majd a kedvetek, sze’ nem vagytok kacsák! — ivott ismét előre a medve bőrére. Reggel még pótolta az elpárolgott esőlé egy részét néhány veder csapvízzel. Ez eddig nem jutott eszébe! Az iskolában viszont már kiveszett belőle a káröröm. Meglátta, amint egyik galamb az ereszben rakott fészket. Ekkora igénytelenséget! Ha jön az eső, úszni fog… Amint hazaért, ismét tojást talált az erkélyen. No persze, horgasat is bőven, legyen, mit takarítania.
A tömbházban, ahol lakott, minden emeletnek volt szárítója. A megfelelő szellőzés biztosítása érdekében nem építettek ablakot, hanem rács választotta el a külvilágtól. Egy másik galambpár épp az első emeleti szárítót nézte ki magának szintén tojásrakás céljából. Legalább beérték volna az egyik sarokban rakott fészekkel! Nem. Szabolcs kedvenc inge is szerencséssé vált. Magyarán leszarták. Megkezdhette a második frontot. Vele egy emeleten egy agglegény lakott, aki édesanyjához vitte a mosnivalóját. A másik szomszéd, egy idős néni, a lakásban terített. Bevallása szerit neki nagyon ágaskodnia kell… Túl magasan vannak a drótok. Segítségre így nem számíthatott. Eldöntötte, hálót szerel, s azzal akadályozza meg a behatolásukat. Ám olyan széleset, amekkorára szüksége lett volna, nem talált, így két sávból fűzte össze. Másnap, amikor belépett, egyik galamb épp kiröppent. Sikerült az összefűzésnél akkora rést találnia, amelyiken befért. Szabolcs sem hagyta magát, az összefűzést megtriplázta. Másnap a fal mellett jöttek be. Majd az áprilisi szél letépte a hálót.
A kóbor macska nem tiltakozott túlságosan a szárítóba költöztetéséért. Ám az ötlet nem vált be. A cica unalmában a lelógó ruhákkal kezdett játszani, s ha csak lökdöste volna a lelógó ingujjakat, még hagyján. Szabolcs azt már nagyon rossz néven vette, amikor a karmait használta kapaszkodásra, az egyik szövetnadrágját nevezve ki célpontnak. A macska végeredményben így is jól járt, két napig bőségesen kapott enni… Jó, persze e lakomák után elég siralmas lehetett visszatérni szülőhelyére, ahol kóbor kutya is akadt elég, s nem mind cicaimádó. Ilyen tapasztalatok után Szabolcs elvetette a házimacska ötletét. Szerencsére a szárítóban kísérletezett, nem a lakásban. Már a „galambriasztó” kiebrudalása után mesélte egyik kollégája, hogy szomszédasszonya is befogadott egy kóbor cicát. Amikor az asztal közepére végezte dolgát, kissé durván lökte le. Ezt a gondozottja nem vette jó néven, és megkarmolta. Elfertőződött a keze, s szinte vérmérgezést kapott, egyik orvos már azt ajánlotta, vágják le a kezét. Szerencsére nem hallgatott rá, mert végül meggyógyult.
Szabolcs belátta, nem képes két fronton küzdeni, így az egyiket feladta. Végeredményben a szomszédasszony is a házban szárítja a ruháit. A mozgásérzékelővel összekapcsolt riasztókészülék se bizonyult jó megoldásnak. Bár hallatán a madarak menekültek, sajnos a készülék galambfelismerő softtal nem rendelkezett, így éjszaka a denevérek közeledtére is működésbe lépett. Bár a második riasztás után már kikapcsolta, nemsokára ajtócsengőre ébredt. A szomszédok feljelentették csendháborításért, s álmát az elég komótosan készülő jegyzőkönyv is megtorpedózta. Ez után már nappal sem merte bekapcsolni. Ám a kudarc újabb ötletet szült. Vásárolt egy öntözőkészüléket, s azt kapcsolta a mozgásérzékelőhöz. Az csendesen működik, s a galambok biztos nem fogják díjazni ha minden alkalommal megöntözik őket. Másnap saját bőrén tapasztalhatta, a készülék jól működik. Át kellett öltöznie.
— Délután majd máshova szerelem a kapcsolót! — döntötte el. Ám a megriasztott galambokkal együtt tusoltak az arra járók is. Újabb jegyzőkönyv, most már nem úszta meg egy ejnye-bejnyével, főleg, mert a kihívott milicista is kapott egy adagot, mielőtt a lépcsőházba lépett, így még azt se mondhatta, mint a múltkor, hogy már nem működik.
Miután a néptanácsnál befizette a büntetést, a park felé vette az útját. Azt remélte, a természet ölének illúziója némi megnyugvást hoz lelkének. Egy ideig hallgatta egy cinegepár ismerkedését a szemközti fán, majd addig figyelte a fát, amíg megpillantotta őket. Látványuk mosolyt csalt az arcára, de hamarosan az arcára fagyott, amint egy galamb repült át a látóterén. Majd még egy, ugyanabba az irányba.
— Már megint eteti valaki őket! — kezdett növekedni az adrenalinszintje. Azért se nézett a sejtett irányba. Ez nem bizonyult jó megoldásnak, mert a tudatából nem sikerült kiűznie őket. Tudta, ott vannak, s egyre többen gyülekeznek az ingyen-konyhára.
— A franc essen az etetőikbe! — káromkodott, majd eszébe jutott a nénike. Amit a múltkor még bocsánatos bűnnek érzett, ekkor már nem tekintette annak. Végül csak megnézte magának a tettest. — Jaj, ne! Megint ő! Mérgesen fordult ellenkező irányba. Bármennyire is haragudott rá, a múltkor hazakísért nénike sorsa nem hagyta nyugodni. A galambok jelenlétének tudatától sem tudott szabadulni. Felállt, induljon a buszmegálló felé. Ösztönétől sugallva még egyszer visszanézett. Néhány járókelő épp körbeállta a nénit. Már sejtette, mi történhet ott. Ami a múltkor.
— Eh, gebedj meg a galambjaiddal együtt! — fakadt ki először, végül mégis odament. A néni arca felragyogott, amint meglátta „unokáját.” Mit magyarázkodjon? Hazakísérte ismét Keresztúri Klári nénit, mert így hívták az öregasszonyt. Az úton próbált a lelkére beszélni, ne menjen ennyire távol a házától, hiszen látja, nem találja meg az utat. Falra hányt borsónak bizonyult az érvelés.
Otthon ismét borzalom várta. Mindig szerette a friss levegőt, s aznap is nyitva hagyta az ablakot kislánya egykori szobájában. Amikor belépett, épp egy galamb röppent fel onnan. Bent járt, vagy csak a párkányon sétált? Tény, Bogi kedvenc babáját „szentelte” meg. Legalább akadt volna valaki, aki közölje az ilyesmiben igencsak nem járatos férfiemberrel, hogy nem minden mosható. A bársonyos anyag, amelyhez a kislány annyira szeretett odabújni, sprőd lett, mint egy reszelő… Újra fellobbant Szabolcsban a gyilkos ösztön. A parittya és a légpuska ötletét azonnal elvetette. Városban lakik, célt téveszthet. Végül feladta. Mestert hivatott, s azt tette, aminek esküdt ellensége volt: beüvegeztette az erkélyt.
— Most szarjatok ide, ha tudtok! — szemlélte elégedetten, bár sebbel a lelke mélyén. Végeredményben elvesztette a csatát. Jobban, mint gondolta. Két hét sem telt el, és felszólítást kapott a néptanácstól: az erkély beüvegezésére nem kapott építési engedélyt, ezért köteles lebontani. Két hét határidőt kapott, amely után tízezer lej büntetést helyeztek kilátásba. Ez háromhavi fizetése.
— A város tele van beépített, beüvegezett erkélyekkel, s engem erre szólítanak fel?
Felháborodva ment a néptanácshoz. Amit ott megtudott, attól nem lett boldogabb. Mindenkit felszólítottak, bontsa le, rémesen néz ki a város a százféleképpen beüvegezett erkélyek miatt. Attól, hogy másnak is megdöglött a kecskéje, még védtelen maradt a galambinvázió ellen. Hiába érvelt. A tömbházakat nyílt erkélyekkel tervezték. Punktum. De hát akkor miért vártak arra, amíg a fél város beépíti? Az eddigi bezárt erkélyek nem voltak törvénytelenek? Ha elejétől kezdve megtiltják, akkor ő neki sem fog. Egy csomó pénzt kiadott hiába! Franc essen a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomba, Ceauşescuval az élen! Jó persze, ezt hangosan nem mondta ki, bár már akkor, 1989-ben más sokan nem rejtették véka alá az ilyen megjegyzéseiket. Igaz egyesek a szekuritátén kötöttek ki. Még egy utolsó kérdést azért megkockáztatott:
— És ha hálót szerelek fel?
— Nem lehet. Elvtárs, ön szerint az szebb lenne? Mi nagy hangsúlyt fektetünk a városszépítés…
Nem hallgatta végig a bürokratát. S jobb, ha ilyen exponált helyen nem küld melegebb helyekre senkit
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Vandra Attila
