Téged látlak, míg a világot nézem,
fátyol sem maradt, ami eltakarhat,
szemednek fénye ma olyan tünékeny,
mint a fűszálakon tetszelgő harmat.
Mintha messzebb lennél, vagy magasabban,
betakarnálak – csak félig érlek el,
mikor ölelsz, rajtam a tél is paplan,
s a zörgő csontú halál letérdepel.
A Napot, mely ujjaink között lapul,
homlokod barázdáiba csókolom,
egymásnak maradtunk cicomátlanul,
te az egyik, én a másik oldalon.
Utánam ne maradjon bánat, se bűn,
én így akarlak szeretni, egyszerűn.
