Átléptem önmagamon, hogy jóllakassam
vágymadarainkat. Szárnyaik már régen
elakadtak. Csak egy széncinke szemében
látom, ahogy az óramutató lassan
elindul a falon. A percet egyedül
én határozom, mint lépteimet feléd.
Fejünk fölött mind a szárny, alattunk egy pléd
korallszínű álmainkkal összefeszül.
A sasnak adok először enni, tépjen
kedvére belőlem, ha kellek. Kínálom
a galambot, a keselyűt. Holdsütésben
a széncinkének szám szeglete lett zátony.
Téged táplállak. Érted maradok ébren,
s ha már alszol, nyújtózom el szempilládon.