Margitnak a munkahelyén is egyre felfokozottabb tempóban kellett dolgoznia. Az intézetben a sugárbiológiai részleg építése a befejezéséhez közeledett. Már a felszerelés is útban volt egy nyugat-európai nagy cégtől. Izgult, hogyha megérkeznek a berendezések, minden zökkenőmentesen kerüljön a helyire. A gépek és mérőműszerek kezelését elsajátította a SOTE kísérleti laboratóriumában, de az érkező gépek közt sok már modernebbet is vártak, amiket még nem ismert. Egész Magyarországon ők fognak majd rendelkezni a legmodernebb felszereléssel, műszerekkel. Még be sem rendezkedtek, már tíz másik kutatóintézet jelezte, hogy szeretné az együttműködést velük, mivel ők fognak tudni olyan környezetet biztosítani egyedül az országban, amikre eddig nem volt lehetőség. Aggódott is Margit, hogy a csoportja miként tudja majd ellátni az egyre sokasodó feladatokat.
Mikor megérkeztek a berendezések, némi káosz után, minden a végleges helyére került. Földes professzor és Margit egy hónapon keresztül csak tesztelték a laboratóriumot. Az igazi kutatási munka csak ezután kezdődhetett, miután meggyőződtek arról, hogy a berendezések kifogástalanul és biztonságosan működnek. Margit most vette hasznát az angol nyelvtudásának. A gépek kezelési leírásai, mind angol nyelven íródtak. A biztonságos használathoz is az angol nyelvű leírásokat használta, noha rendelkezésre állt magyar és orosz nyelvű is. Nem bízott meg annyira ezekben! Javasolta a főnökének, ne adjanak ki most rengeteg pénzt az intézet előirányzott költségvetéséből modern biztonsági berendezésekre, hiszen a gépeken is ellenőrizhető a környezetbe kerülő sugárzás mennyisége. A dolgozók egészségi állapotának állandó megfigyelése viszont sokkal fontosabb. A kórház, ahol az intézet dolgozott, vállalta a kéthavonkénti állandó ellenőrző vizsgálatokat.
Margit érezte, most kell kicsit visszafognia magát, mert nem fogja bírni ezt a tempót. Szólt is doktor Földesnek, hogy szeretne kivenni egy vagy két hét szabadságot.
— Én is akartam ezt ajánlani már magának, Margitka. Menjen el egy hétre, és pihenje ki magát. Szüksége lesz rá a további munkához, hogy friss energiával töltekezzék fel. Szívesen elintézem, hogy az intézet balatonfüredi üdülőjében kapjanak helyet kedvezményes áron.
— Köszönöm a kedvességét, de van egy bökkenője. A férjemmel kell egyeztetni, és a kislányomnak is tart még az iskola. Egyedül vagy a férjemmel mennék el. Ha marad szabadságom, akkorra kérem elhalasztani az üdülő helyet, mire megkezdődik a vakáció.
A kapott szabadságát János rendelőjében töltötte Margit. Ki kellett válogatnia a sok jelentkező közül azt a hat lányt, akiket alkalmasnak tartott a munkára. Nehezen ment, mert némi tudásuk persze eleve volt már, a kínálkozó pénzkereseti lehetőség mindegyikre csábítóan hatott. A rostálás után maradt lányok betanítása okozta a fő gondot. Elképzelései alapján három hónap alatt kellett felkészíteni őket úgy, hogy fennakadás nélkül tudjanak majd dolgozni egymást váltogatva. Egyik nap az adminisztráció és a betegek időrendi beosztása, gyógyszerek felírása, másik nap, mint asszisztens, a doktor úr keze alá dolgozni, illetve a kötések cseréje, a megfelelő kezeléseket követően. Margit csak most döbbent rá, hogy Jánossal mindezt egyedül csinálták. Rejtélyes volt számára, hogyan. Talán emiatt törekedett a hat lány minél előbbi „szolgálatba állítására”, hogy rájuk lehessen bízni mindent. Jól haladtak, csak tudta, ki kell választani közülük azt az egyet, aki amolyan „főnöki” státuszt tölt be majd. Neki kell a lányok beosztását megcsinálni, lehetőleg úgy, a közben előforduló sóhajokat, kívánságokat és szabadnapok beiktatását is rendezni tudja. Két hónap alatt sikerült mindez, ám meglehetősen bonyolult feladatnak bizonyult a megfelelő személy kiválasztása. János igyekezett kimaradni ebből, ám Margit nem hagyta.
— Már megbocsáss, de nap, mint nap neked kell velük együtt lenni. Tehát neked kell döntened. Én már nem leszek itt sűrűn. Havonta egy-kétszer beugrom majd, ahogy időm engedi, ellenőrizni.
— Képtelen vagyok dönteni! Mind a hat jól dolgozik, és nem akarom, hogy később pont abból legyen vita, ki is a főnök.
— Ez nem lehet kifogás! Neked kell majd kordában tartani őket. Van egy javaslatom erre is. Bízzuk a lányokra, melyiküket fogadják el vezetőnek. A kinevezés egy évre szól, és utána ismételt választással dönthetnek arról, maradjon-e a régi, avagy újat akarnak. Így lesz némi „demokrácia” is a dologban, nem csak a munkaadóé a döntés joga.
János közölte az elgondolást a lányokkal. Végül is ugyanarra esett a választásuk, akit János is kinézett. Beatrix nem csak csinos és energikus, hanem tipikusan az a típus volt, aki karriert akar befutni a szakmájában.
— Ezek kitalálták a gondolatomat. Én is rá voksoltam volna.
— Tetszik neked a hölgyemény? — incselkedett Margit.
— Némileg rád emlékeztet.
— Ejnye-bejnye, doktor úr! Nem vagyok féltékeny természetű, de nehogy véletlenül történjen valami! — mondta nevetve.
— Kettőn áll a vásár! Lehetséges, hogy amit ő szeretne a későbbiekben, azt én nem szeretném. Tudhatod, hogy a kórházban is sokan próbálkoznak velem még most is! Mindig tudják, meddig van a határ. Itt a privát környezetemben meg egyenesen meg fogom követelni, hogy mindegyik betartsa ezt.
*
Eltelt pár év, nagyobb változást nem hozó egyhangúságban. Jánost agitálták kollégái, hagyja ott a kórházat, és csatlakozzon, a privát rendelőjével ahhoz a csoporthoz, mely plasztikai magánklinikát szeretne beindítani.
— Nekem nem szakterületem a plasztikai sebészet. Általános sebészetet tanultam. Nem érzem magamat alkalmasnak, hogy később kozmetikai műtéteket végezzek. Nincs meg a kellő szaktudásom.
— Nehogy már ne legyen! Menet közben meg lehet mindent tanulni. Egyikünk sem kifejezetten kozmetikai sebész. Sok különbség nincs az általános és a korrekciós sebész közt.
— Kedvesek vagytok, hogy gondoltatok rám, de maradok a „kaptafánál”. A privát rendelőm mindig el fog tartani, ha nem is fényesen, de jut belőle mindenre.
Négy kolléga, akik eddig egy csoportban dolgoztak vele, otthagyta a kórházat. Jánosnak eddig sem volt könnyű, de így már néha szinte varázsolnia kellett új munkaerőket.
— Mindenütt az hallani — panaszkodta egy nap Margitnak —, túl sokan vagyunk, nincs szükség ennyi új orvosra. Tudják ezek, ott fenn, mit is beszélnek? Néha képtelen vagyok megcsinálni egy hosszabb műtétet, mert hiányzik hozzá az összeszokott csapat. Vannak fiatal kollégák, akik nálunk kezdtek cselédkönyvesként, végül maradtak, dacára a pocsék kezdő fizetésnek. Mert legyünk már őszinték, engem sem az állami fizetés vet fel. A szükségleteink nagy részét a privát rendelésemből szedem össze. Egy vicc, hogy egy diplomás fizetése és egy igazi szakember keresete közti különbség pár ezer forint. Sőt! Egy jó szakember, mindegy mi a szakmája, néha sokkal jobban keres, mint teszem azt, egy orvos. A felelősségről már nem is beszélek. Akiknek van valami kapcsolatuk nyugaton, elmennek oda, vagy privát próbálkoznak. Az állam mindig onnét von el pénzt, ami a legtöbbe kerül. Ilyen az egészségügy. Megszüntetni nem tudja, mert szükség van rá, de ellehetetleníti. Nincs pénz erre, nincs pénz arra, oldja meg a kórház saját erőből.
— János, gondolod, másutt jobb, vagy másképpen van? Az intézetben is új a felállás. Földes lassan nyugdíjba megy. Már alig várja, szabadulni szeretne. A kórház annó vállalta az ingyenes rákszűrést és a kéthavonkénti kontroll vizsgálatokat. Most úgy teszik ezt, mintha a fogukat húznák, vagy szívességet tennének. Ám ne menj messzire. Minálunk szinte verekedtek azok a lányok a munkáért. Mennyi is maradt a hatból? Kettő. Beatrix és Ágnes. De mindegyik morog magában, hogy kevés a pénz. Nem bírunk többet fizetni mi sem. Én nem tartom vissza semelyiket. Vannak a magánklinikák, ahol talán jobban kereshetnek. Viszont nem ilyen kényelmes beosztással, ami nálunk van. Döntsenek ők. Mindennek ára van manapság.
