Egyik nap a kis Éva kisírt szemmel ment haza az iskolából.
— Mi történt veled? — kérdezték nagyszülei.
— Azzal csúfolnak a gyerekek, hogy süket vagyok, nem hallok, pedig nem is igaz. A tanító néni küldött egy levelet a mamának, és kéri, menjen be hozzá az iskolába, fogadóórára.
A nagyszülők tanakodtak, felbontsák-e a levelet, amit Éva tanárnője küldött.
— Várjuk meg Margitot és Jánost. Elvégre ők a szülők, ha ezt a feladatukat nem is tudják kellőképpen teljesíteni. Sok kívánnivalót hagynak maguk után, ami a gyereknevelést illeti.
— Miért mondasz ilyent? — támadt élete párjának a nagymama. — Nagyon jól tudod, hogy rengeteg mindkettőnek a munkája, nincs idejük.
— Nincs idejük? Én és te is dolgoztunk, de mindig volt éppen elég időnk odafigyelni a gyerekünkre. János nem fejezte volna be az egyetemet, nem lenne orvos, ha másképpen neveltük volna. Mindig buzdítani, noszogatni kellett, hogy tanuljon. A szorgalom temetésén, az első sorokban menetelt volna. Egy gyerek felelősség. Nem lehet a nagyszülőkre testálni mindent.
— Nincs teljesen igazad. Egész héten csak munka meg a tanulás. Csoda, hogy még nem dőltek ki.
— Idefigyelj! Az egy dolog, hogy amennyire bírunk, segítünk nekik. Ugyanezt teszi Margit anyja is. Ám a gyerek főleg a mi közelünkben van inkább. Ma este lesz a napja, hogy komolyan elbeszélgetünk velük.
Mind a ketten későn értek haza. János már otthon volt, mire Margit is hazaérkezett a nyelvkurzusról.
— Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki fanyar almába harapott.
— Vacsorázz meg, utána gyere a nappaliba raportra!
— Elmondanád mi történt? Valami baj van?
— Meg fogod tudni vacsora után!
Margit gyorsan lezuhanyozott és átöltözött. Pár falatot evett, majd bement a nappaliba, hogy csatlakozzon a családi kupaktanácshoz. János apja kezdte el a beszélgetést. Elmondta a történteket, majd átnyújtotta az iskolából kapott levelet Margitnak.
„Tisztelt szülők! Megkérném önöket, hogy a legközelebbi fogadóórámra szíveskedjenek befáradni az iskolába beszélgetésre.” Aláírás dátum.
— Mi történt a gyerekkel? — kérdezték egyszerre. — Minek kell ekkora feneket keríteni egy ilyen levélből? Biztosan van valami gond a tanulmányi előmenetelében, nem figyel az órákon, vagy „rossz fát tett a tűzre”.
Egymásra néztek, egyik a másiktól várt választ, ki is fog ellátogatni az iskolába. Margit ocsúdott fel először.
— Akármi is történt, ideje, hogy jobban odafigyeljek a gyerekünkre. Azt sem tudom mi is van vele, hogyan tanul, mit tanul, kik az iskolatársai és jól érzi e magát a közösségben. Lassan harmadikos lesz. Ha kétszer jártam bent az iskolában, akkor sokat mondok. Mentségemre szolgáljon, hogy sosincs időm: vagy munka, vagy nyelvkurzus. Mire hazaérek, már csak azt láthatom, hogy az ágyban várja „a jóéjszakát” pusziját.
Kérdően nézett Jánosra, aki lehajtott fejjel hallgatta végig Margitot. Nem erőltette magát, hogy felmentést, kibúvót keressen. Apja, miután Margit befejezte „védő-vádbeszédét”, mint valami bíró folytatta:
— Éva, mikor hazaért az iskolából kisírt szemmel, elmondta, az osztálytársai kicsúfolták, hogy süket. Nem tudom eldönteni, hogy ez mire vonatkozik, egyszerű kiközösítés, ami előfordul diákok közt, vagy nem a halláskészségére vonatkozik e valóban. Viszont gyanítom, hogy valaminek lennie kell, különbben nem írta volna ezt a levelet a tanárnő. El kell vinnetek a gyereket hallásvizsgálatra minél előbb. Ez nem egy fájdalmas beavatkozás, nem fog hisztizni. Tudom még élő emléke, amikor a Klinikára jártatok vele. Talán visszamaradt valami a betegségből, és ez okozza, hogy nem hall rendesen.
János — mint akit darázs csípett meg — hirtelen felugrott a székről.
— Ez tényleg nem mehet így tovább. Nem vagyunk rendes szülei ennek a gyereknek. Nem is figyelünk rá, pedig állandóan itt van velünk. Most azonnal telefonálok egy barátomnak, aki kolléga, és a lehető legjobb specialistához viszem el.
— Az utolsó 24 órában fogsz cselekedni, fiam.
Nem sikerült telefonálnia. „A hívott szám jelen pillanatban nem elérhető. Kérjük, ismételje meg hívását késöbb.”
A szülők gondterhelten tértek a hálószobájukba.
— János! Nagyon elszúrtuk. Évek óta csupán hálni járunk haza. Gépiesen élünk! A gyerekre és magunkra sem fordítottunk figyelmet. Felvettünk két tanulót, már mind a kettő fix munkaerő, de a felszabaduló időmet nem tudom jól kihasználni. Ez a fránya felsőfokú nyelvvizsga felzabálja minden energiámat. A munka csak hab a tortán. Már annyi túlórám gyűlt össze, hogy akár két hétig itthon is maradhatnék szabadságon.
— Stop! — vágott közbe János. — Itt az alkalom, hogy szólj a főnöködnek. Megkéred, adják ki a túlóráidat szabadságként. Jól jár az intézet, nem kell extrát fizetnie.
— Fizetnie kell, még ha nem is megyek be, ám simán csak az alapfizetést.
— Ezen most ne filozofálj! Ez most nem anyagi kérdés! Holnap vedd ki az összes túlórádat. A főnököd meg fogja érteni, hogy szükséged van rá.
Margit másnap egyenesen Földes szobájába sietett. Előadta váratlan jövetelének okát.
— Ne mentegetőzzön, Margit. Megértem, a problémáját. Egy gyerekkel mindig történhet valami rendkívüli. Ha meg nem sértem, van egy régi barátom a Kútvölgyi kórházban. Orr-fül-gégész. Felhívom telefonon most, ha akarja, megkérdezem, mikor mehetnek hozzá.
— Előre is nagyon köszönöm. A férjem úgyszintén keres már specialistát, de nem tudom sikerült e. Tegnap este nem érte el a kollégáját. Talán most, reggel.
— Menjen a szobájába, és intézkedjen, hogy helyettesítsék a munkában, amíg vissza nem tud jönni. Addig én is érdeklődöm.
Margit egy rögtönzött megbeszélésre hívta össze az összes kollégáját. Nem tartott sokáig, mivel jól összeszokott team volt. Ha valaki hiányzott, betegség vagy más miatt, zavartalanul folyt tovább a munka, beugrott egy másik a csoportból, hogy a kieső munkaerőt pótolja. Csak a forma kedvéért tartottak egy ilyen megbeszélést.
— Mi van a gyerekkel, Margit? — kérdezték a kollégák. — Ugye nem valami komoly?
A telefon csengése vetett végett a további kérdezősködének. Doktor Földes kérte, hogy menjen vissza hozzá.
— Holnap délelőtt várja magát a barátom. Keresse doktor Groót a Kútvölgyiben. Ő az osztályvezető főorvos. Nem tudott időpontot mondani. Fognak már tudni magukról. Sok szerencsét és ne idegeskedjen. Minden rendbe fog jönni.
— Köszönöm szépen, professzor úr — búcsúzott el Margit.
Egyenesen Éva iskolájába ment, noha nem szólt előre a gyereknek. Úgy gondolta, a tanárnőnek ott kell lennie, tud beszélni vele.
— Mit játssza meg magát ez a tanárnő, „hivatalos” fogadóórákat tart? — morgolódott kicsit magában. — Nem egy képviselő, vagy tudom is én kicsoda, akit nem lehet akármikor zavarni.
Délfelé érkezett, amikor a tanítás véget ért. Egyenesen a tanári szoba felé sietett, de félúton visszafordult, hogy először megkeresse a lányát. Éva tanítás után, sok társával együtt a napköziben maradt. A dolgozó szülőknek, akik csak délután tudtak gyermekeikért menni, ez a szolgáltatás amolyan megváltás volt. Igaz fizetni kellett érte, de cserébe kaptak meleg ebédet és uzsonnát. Sőt! Még a házi feladatok elkészítésében is segítettek nekik a nevelők.
Nagy volt a tumultus a napközi előtt. Helyszűke miatt két turnusban tudták ebédeltetni a gyerekeket. Először az alsó tagozatosokat, utánuk a felsősöket. A nagyobbak feladata volt az asztalok leszedése és újra rendezése. Munkaerő hiányában, vagy megtakarítás miatt volt ez így, de a gyerekek ügyesedtek, ebből is tanultak.
Éva már asztalnál ült, csak két másik gyerekkel, noha hatnak volt terítve. Margit el is csodálkozott ezen, aztán eszébe jutott, mit mesélt a nagyapjának a kiközösítésről.
— Szia, kicsim! Ebédelj meg nyugodtan, addig én felmegyek beszélni a tanár nénivel. Ha végeztem, érted jövök. Ma nem kell itt maradnod estig.
Éva értetlenül nézett az anyjára. Megszokta, ha valami rendkívülit terveznek másnapra, azt előző este elmondják neki. Mindig a nagyik vagy a nagypapa mentek érte délután. Ha a szülei vitték haza, annak mindig oka volt. Vagy vásárlás, mozi, vagy hasonló események. Meg is kérdezte rögtön Margitot:
— Vásárolni megyünk utána?
— Nem! Haza megyünk rögtön. Valamit meg kell beszéljünk, valamit a holnapi nappal kapcsolatban.
— Miért, mi lesz holnap?
— Semmi különös, otthon majd megbeszéljük.
A tanárnő éppen indulni készült valahova, amikor beleütközött az anyukába. Látásból ismerte már, de soha sem mentek be hozzá személyes megbeszélésre. Nem is volt rá szükség, Éva nem a „problémás gyerekek” csoportjába tartozott. Jól tanult, igaz, szorgalmában az apjára ütött, ellenőrizni kellet, elvégezte-e a feladatait. A szülői értekezleteken meg soha sem várták ki, hogy bejussanak a tanárnőhöz érdeklődni. Csupán onnan tudta, hogy kinek az édesanya, mivel pár alkalommal látta őket együtt.
— Elnézését kérem, tanárnő, hogy nem a hivatalos fogadóóráján kerestem fel. Megkaptam a levelét. Tudja, nagyon elfoglalt vagyok én is, meg a férjem is. A nagyszülők szoktak érte jönni délutánonként, ám mégiscsak mi vagyunk a szülei. Elmondaná pár mondatban, mi is a probléma a gyerekkel?
A tanárnő rápillantott az órájára elég feltűnően, mint aki azt akarja mondani: Nem tudok mit csinálni, nem fogadóórán jött ide, de eltekintek a formaságtól. Viszont, ha lehet, gyorsan végezzünk, mert más dolgom is akad még.
— Évával mind ez ideig semmi problémánk nem volt. Az utóbbi időben azt tapasztaltam, néha nem reagál, ha szólok hozzá, kérdezem óra alatt. Először azt gondoltam, csupán figyelmetlenség, fegyelmezetlenség. Aztán észrevettem, hogy társaival is néha így viselkedik. Azt hittem, céllal csinálja, ignorálni akarja azokat a társait, akik mint amolyan „stréber jó tanulót”, megpróbálják csúfolni. Okos enged, szamár szenved, gondoltam. Nem akar konfrontációt társaival, kerül minden összeütközést. De kiderült, tévedtem. Évának nagy valószínűséggel halláskárosodása van. Ezért kérettem be önöket, hogy ezt tisztázzuk időben. Ha valóban ez áll fent, akkor én javasolnám, hogy vigyék át egy speciális iskolába. Jobban fogja érezni magát olyan környezetben, ahol hasonló sérült gyerekekkel tanulhat együtt.
Margitnak nem tetszett, ahogy a tanárnő vele beszél, már most egyfajta „leírt” diákként kezeli Évát. Ha nem is szólt semmit, arcvonásai elárulták.
— Nem akarom megsérteni a kedves anyukát, de higgye el, nem jó a halláskárosult gyereknek, ha naponta támadásoknak van kitéve társaitól. A gyerekek egymáshoz nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Nincs értelme, hogy nap mint nap „pofonokat” kapjon társaitól, melyek egy életre kihatnak. A gyerek memóriájába hamarabb ágyazódnak be azok az események, bántások, amelyeknek szenvedő alanya volt.
Margit elbúcsúzott a tanárnőtől. Megígérte, tájékoztatni fogja a vizsgálat eredményeiről, de kérte, addig is próbálja Évát úgy kezelni, mint eddig.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Avi Ben Giora.
