Avi Ben Giora. : Egy anya tragédiája 31.

Nyomtatás

31.

Miután elfoglalták a szállodai szobájukat, Margit előkereste a magával hozott útikönyvet.

— Mit szólnál ahhoz — kérdezte Évát —, ha vacsora után kimennénk egy kicsit sétálni a környékre?

— Nagyon jó volna! Kedvem lenne egy fagyihoz, ha lehet.

— Persze, hogy lehet! Ahogy látom, nincs innen messze a Via Veneto, ami olyan itt Rómában, mint Budapesten a Rákóczi út. Sok üzlet, forgalom, nyüzsgés. Na?

— Én benne vagyok, anyu!

— Kérdés nincs-e valami kötött program a csoporttal.

Letusoltak, átöltöztek és lementek a szálloda éttermébe. A csoport tagjai már elfoglalták a helyeiket és élvezettel ették a vacsorájukat. Margit körülnézett, hogy hol találnak szabad asztalt. Mivel nem akadt ilyen, odament az egyik asztalhoz, ahol egy idősebb úr ült. Nem tudta, hogy ért-e vagy sem magyar nyelven, önkéntelenül magyarul szólította meg:

— Elnézést, van itt még szabad hely kettőnknek a kislányommal?

— Foglaljanak nyugodtan helyet.

— Megkérdezhetem, hogy hol kell megrendelnünk a vacsorát?

— Nem kell rendelni! Menjenek a terem legelejére, ott az a hatalmas asztalsor. Svédasztalos rendszer van. Italt azt rendelni kell, és fizetni kell érte. Az ott tálalt ételekből szabad választék van. Ha valami már kifogyott, és csak az üres tál árválkodik ott, szóljanak a pincérnek, az azonnal hoz új adagokat. Önkiszolgálós a rendszer.

Előrementek a nagy, mindenféle jóval roskadásig megrakott asztalhoz. Bőség zavara kerítette mindkettőjüket hatalmába.

— Anya, azt vehetek, amit akarok?

— Persze! De add ide a tányérodat, majd én segítek. Csak mutass rá, miből kérsz.

Két telerakott tányérral tértek vissza. Az asztaltársuk éppen italt rendelt a pincértől.

— Elnézést! Meghívhatom önöket egy italra? Ne vegye sértésnek, vagy tolakodásnak. Nem muszáj elfogadnia.

— Ó nagyon köszönöm a kedvességét, nem is tudom, hogy… Csak abban az esetben, ha viszonozhatom. Vacsora után szándékunkban van kicsit sétálni a környéken, lejárni a vacsora okozta plusz kilókat — mondta nevetve.

— Rendben van. A kislánynak kóla vagy valami gyümölcslé?

— Narancslevet kérek — mondta kicsit elszorult hangon Éva, mert nem tudta, hogy anyukája nem veti-e majd vacsora után a szemére, amiért belebeszélt a felnőttek dolgaiba.

— Én vörösbort iszom — mondta a férfi —, ajánlom, tartson velem. A Chanti egy könnyű olasz bor. Nem fogja megbánni. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Máté György vagyok.

— Radnainé, Margit vagyok, a kislányom Éva. Magára bízom! Nem vagyok sem boros, sem sörös. Abszolút nem értek egyikhez sem.

— Gondolom, először járnak Itáliában?

— Nem csak Itáliában, de most utaztunk először külföldre. Sajnos a férjem nem jöhetett velünk. Sebészorvos egy budapesti kórházban. Nem kapott szabadságot. Én laboráns vagyok egy kutatóintézetben, engem „elengedtek” két hétre.

— Nem először járok itt, és külföldön sem. Művészettörténész vagyok. Budapesten a Szépművészeti Múzeumban dolgozom, noha már rég nyugdíjban lehetnék. Ám hiányozna a munka. Egyedül maradtam, két éve meghalt a feleségem. Nemrég nősült az egyszem fiam, még együtt lakunk, ám én hamarosan kiköltözöm. Nem azért, mert feleslegesnek érzem magamat a társaságukban, és zavarni sem akarom őket, de ők még nagyon a karrierjük elején vannak. Ki tudja, mikor gyűlik össze nekik annyi, amivel beszállhatnak majd egy lakásvételbe. Kinek adjon az ember, ha nem a saját gyerekének? Ámbár, ha lenne lehetőségem, tudnék adni másoknak is, hiszen éppen elég rászorulót ismerek. Szívesen ajánlom, hogy vacsora után sétáljunk a Via Venetón, majd közben eldöntjük hova menjünk még.

— Milyen érdekes! Mielőtt találkoztunk volna, hasonlót beszéltünk meg a lányommal. Hoztam magammal egy útikönyvet, és ezt találtam ide legközelebbinek. A leírásban azt olvastam, olyan, mint Budapesten a Rákóczi út.

— A hasonlat jó. Ám nagyok a különbségek, de majd meglátja.

— Meg kell várnunk az idegenvezetőnket. Csoporttal vagyunk, és nem tudom lesz-e valamilyen program még ma estére. Holnap egésznapos városnézést terveztek. Utána még egy nap Rómában, aztán jön Milánó, Firenze, Velence. Velencéből tovább Bibionéra, a tengerre megyünk. Két hét gondtalan kikapcsolódás.

— Akár lesz programjuk, akár nem, ha megengedi ma este én leszek az idegenvezetőjük.

Margit láthatóan nagyon elpirult. Kicsit lerohanónak találta ezt a közvetlenséget.

— Csak nem akar tőlem valamit? — gondolta. — Láthatja, hogy gyerekem és férjem van, hiszen említettem. Nem olyannak néz ki, aki kalandot keresne. Ámbár soha sem lehet tudni!

— Rendben van, hiszen meg is ígértem, csak úgy fogadtam el az italmeghívást, ha viszonozhatom.

Margit megkereste az idegenvezetőt, és megérdeklődte a további programot.

— Mára nem terveztünk már semmit. Holnap reggel nyolckor lesz a gyülekező a recepció előtt, és azonnal indulunk is. Kérem, hogy a reggelit addig fogyasszák el.

Margit visszament az asztalhoz, ahol Éva és újdonsült ismerőse várták.

— Akkor indulhatunk is? — kérdezte György úr.

— Egy pillanat. Magamhoz veszek még ezt-azt. A recepció előtt találkozunk.

— Én is felmenjek veled, anya, vagy itt maradhatok a bácsival?

— Ahogy akarod. Hozok neked egy kiskabátot, ha lehűlne az idő.

Pár perc alatt kicsit átrendezte magán a sminket, néhány apróságot betett a kis hátizsákba, amit magával készült vinni, és ment is vissza.

A szálloda valóban nem volt messze a Via Venetótól. Ám, mintha egy másik világba cseppentek volna bele. A szálloda és környéke csendesnek tűnt, de ami itt fogadta őket, az nagyon meglepte. Nagy nyüzsgés, gyönyörű kivilágítás, rengeteg turista.

— Róma az örök város — mondta Gyuri. — Van innét nem messze egy kis presszó. Oda betérhetünk majd egy valódi jó eszpresszóra.

— Van ott fagylalt is? — cserfelt ismét Éva.

— Természetesen! Olaszországban szinte mindenütt kapható „gelati” fagylalt, ahogyan itt hívják.

Rövid séta után meg is érkeztek. Volt még egy szabad asztal az utcára néző teraszon. Helyet foglaltak.

— Na, mit szól ehhez a pezsgéshez, Margit? Kicsivel azért másabb itt, mint Budapesten?

— Igen valóban más, de nincs mit szégyenkeznünk. Az Andrássy út is van ilyen szép és nyüzsgő. Lehet, hogy nem ennyire elegáns, viszont már nálunk is kapható szinte minden. Pusztán pénz kérdése, amiből sajnos nem mindenkinek jut egyformán.

Miután leadták a rendelésüket a pincérnek, folytatták a beszélgetést.

— Azt ajánlom, innen menjünk a Forumra. Valaha ez volt Róma központja. Ma is annak tekinthető, nagyon körbe építették, de meghagyták eredeti formájában. Róma hét dombra épült. Gondolom, maga ismeri a város történetét, de Éva kedvért elmondanám. A monda szerint a várost Romulus és Remus alapította. Pontosabban Romulus, aki megölte tulajdon testvérét, Remust. Az ikrek Mars hadisten és Rhea Silvia gyermekei. Az ősi város magját a Róma Quadrát Romulus, Palatinus dombjának négy kijelölt részén építette fel. Ez volt a négyszögletű Róma. A hét domb a Tiberis folyó környékén találhatók. Ezek a következők: Palatinus, Capitolinus, Caeilus, Aventinus, Esquilinus, Collis Quirinalis valamint Viminalis.

Margitot és Évát magával ragadta Gyuri előadása.

— Azt ajánlom, szálljunk fel a metróra. Nincs ugyan messze a Fórum Romanum, csupán úgy hamarabb érünk oda.

Lementek a metróba ahova éppen akkor állt be egy szerelvény. Pár perc utazás után már egy új világba csöppentek ismét. Az ókori Róma központja, a Fórum esti kivilágításban, csodálatos látványt nyújtott.

— Anya! Valaki kiszakította a metrón a hátizsákodat — figyelmeztette Margitot Éva!

— Azonnal nézze meg, nem hiányzik-e valami belőle. Elfelejtettem figyelmeztetni, hogy vegye le a hátáról és fogja inkább a kezében. Sajnos sok a tolvaj esténkét.

— A pénzem a nyakamban lóg, azt nem vihették el. Semmi értéket nem találhattak benne. Nem hiszem, hogy elvittek volna belőle valamit is.

— Azért nézze csak meg alaposan!

 Margit a rést vette szemügyre először, amit valami éles tárggyal ejthettek a hátizsákon.

— Te jó ég! Nincsenek meg az útleveleink!