Bátai Tibor : A másikét is mondjuk

Nyomtatás

                                                                      1

                                              Tudtam: a szeplőket ott, az orr tövében.
                                              A furcsálkodva fürkésző tekintetet.
                                              A nevetőráncok nélküli félmosolyt.
                                              A csaknem nyílt várakozást – lássuk, mire
                                              megy most? –, s tudtam (akkor még) a szeme színét
                                              is, a visszavonulás pillanatában.
                                              Tudtam, hiába próbáltam megtörténni.
                                              Az okát viszont csak most tudom — nem voltam
                                              eléggé kíváncsi a történetére.

                                                                      2

                                              Nyilván eszembe sem jutott, hogy létezhet
                                              másik történet is. Hiszen akkor és ott
                                              pont azok a szeplők történtek meg velem
                                              az orra tövében, a nevetőráncok
                                              nélküli félmosoly, a zavarba ejtő,
                                              csaknem nyílt várakozás, a szeme színe
                                              a visszavonulás pillanatában, meg
                                              az, hogy nem voltam képes megtörténni.

                                                                      3

                                              Nem csupán idő, de távolság is kellett
                                              hozzá, hogy aztán beszélni tudjak neki
                                              a saját történetemről, ezzel egyben
                                              – ha csak áttételesen is – rákérdezve
                                              végre az övére. Nem ért meglepetés-
                                              ként a leveleimre érkezett válasz.
                                              Végleg lekéstem róla, hogy megtörténjen.

                                                                      4

                                              Egyikünk sem sejthette, hogy megtörténtünk
                                              mégis, egymásnak is. Úgy váltunk szót róla,
                                              mint akik évtizedekig készültek rá,
                                              s meg sem lepődünk rajta, hogy közben a másik
                                              történetét is mondjuk. És még mindig csak
                                              ismerkedünk magunkkal. Történetünkkel,
                                              amely még tart. Mióta bizonyossá
                                              vált, jóformán másról se tudok beszélni.