Álmomban egy réten jártam, veled,
és te átöleltél a csillagokkal. –
Még egészen kicsi voltam,
pitypangból koszorút fontál,
kacarászva kergettük a pillangókat,
ábrándoztunk a felhők játékán…
Már elmúltam hat, most
én szedek virágot, neked, anya.
Vehetnék csokrot is, nagyot,
de ebben van a kék,
– a te szemed – , akár az ég.
Tisztára fürdetsz ragyogó tükrében,
a közepén mindig én vagyok…
És még benne van a fehér,
– a te lelked – , mely tiszta,
mint az első hó…
Féltesz az árnyban, a szélben,
fogod a kezem a csúszda tetején,
ám nyakadba ültetsz, hogy
jobban lássam a szivárvány ívét…
Megtartasz a hitben, az
oltárig emelsz imáiddal,
hogy törékeny lelkem és testem
el ne vesszék a viharban.
Ha egyszer egészen felnövök,
engem ki véd meg akkor, anya,
ha te már nem leszel mellettem?
És egyáltalán, hol fogok lakni?
Ki ébreszt fel édes álmaimból,
kinek köszönök reggelente,
ki hozza majd ágyamba
a friss kalácsot és a forró kakaót?
Legutóbbi módosítás: 2014.05.04. @ 05:51 :: D. Bencze Erzsébet
