Az agorán nyüzsgött a nép. Izgatottan tárgyalták a legújabb eseményeket. Az ekklészia* most ért véget, ahol komoly határozatot hoztak. — Theogénesz, az olimpikon azt kérte a néptől, hogy Zeusz, az istenek atyja tiszteletére emeljenek templomot Olümpia városában, ahol az istennek szentelt ünnepen, négyévenként mérik össze erejüket Hellász legderekabb atlétái. A démosz* lelkesen fogadta a javaslatot, csak az arkhón* húzódozott egy darabig a támogatástól, mondván, nincs rá pénz. Végül mégis az építés mellett döntöttek, miután a város leggazdagabb polgárai jelentős összeget ajánlottak fel.
— Legyen hát ez a legnagyobb és legszebb szentély a világon, melyet Zeusz tiszteletére emeltek! — összegezte a gyűlés eredményét az arkhón.
Düllosz, a kőfaragó fia is ott téblábolt a barátaival a felnőttek karéján kívül. Közelebb nem mehettek, de onnan a falak mellől figyelemmel kísérték a beszélgetők szavait.
— Hallottátok? Szobrot is akarnak építtetni a templomba — szólott egy idősebb polgár a csoportból.
A gyerekek hegyezték a fülüket, hogy egyetlen szót se mulasszanak el a beszélgetésből. Düllosz volt a legizgatottabb.
— Hej, ha apámat bíznák meg az építkezéssel! — sóhajtott nagyot.
Az istenek a maguk módján teljesítik az emberek kívánságait. Az ifjú Düllosz is így járt rövidesen, mert bár nem az apja kapta a megbízatást, de segítségül rendelték a híres szobrász, Pheidiasz mester mellé, s a fiát is magával vihette. Hamarosan nekiláttak a mester műhelyét felépíteni.
A sziklás hegyoldalban épült fel a hatalmas csarnok hasított-faragott kövekből. Tetejét karcsú oszlopok tartották, a megvilágítást a keleti oldalról kapta, ahol hatalmas ajtón áradt be a reggeli fény. Ide rendelték a kőfaragókat, építészeket, s köztük segítségül jó néhány ifjút is, akik szívesen vállalták a kétkezi munkát is azért a dicsőségért, hogy a híres szobrász közelében lehessenek. Köztük volt Düllosz is. Hordták a köveket, adták a szerszámokat a kőfaragók kezébe, eltakarították a törmeléket, s más ilyen munkát végeztek nap, mint nap.
— Gyere csak közelebb! — szólította meg Kolótész, a munkálatok irányítója a fiatal Dülloszt. — Kinek a sarja vagy, kit nevezel atyádnak?
— Atyám Mandroklész, és itt dolgozik a nyugati árkádoknál. Én pedig Düllosz névre hallgatok.
— Derék fiúnak tűnsz! Hívd ide a társaidat, valamit mondani akarok nektek!
— Itt vagyunk, uram! — jelentkeztek a fiatalok.
— Atyádat jól ismerem — fordult Düllosz felé —, ügyes kőfaragó. A keze munkáját dicséri a bajnokok gránitból kifaragott asztala. Most azt határoztam, hogy megteszlek elöljárónak a társaid fölé. Veled beszélem meg a napi munkát, s te vezeted a többiek munkavégzését. Látjátok a falak már állnak, rövidesen a tető is elkészül. Pheidiasz és segítőtársai megkezdik a nagy munkát. Rengeteg sok értékes anyagot: ébent és más becses fákat, elefántcsontot, aranyat és finom szerszámokat hoznak ide. Éjszakánként ezek őrzése lesz a dolgotok.
— Nappal mit csinálunk?
— Amit eddig, a mesterek segítségére álltok, de este vigyáztok. Egy mindig ébren marad, a többiek pedig készen állnak, ha az őr riasztja őket. Az őrséget váltásban látjátok el. Most pedig véssétek bele neveiteket lágy agyagba, égessétek ki ott az oltár tüzén, aztán adjátok át nekem, tudjam, hogy kik vagytok!
Jól ítélte meg a helyzetet Kolótész, napokon belül hordani kezdték a sok drága anyagot és megkezdődött a munka. Pheidiasz először gipszből készítette el a szobor egyes részeit, majd emelők és szolgák segítségével összeillesztette. Hatalmas szobor lett belőle, akkora, hogy a tetőt ki kellett bontani, hogy elférjen. Ezután került sor a szobor igazi megépítésére a minta szerint. Mindez hosszú időbe telt, hosszú évekbe. Az ifjakból férfiak lettek, és a készülő szobor jelképeit alaposan megismerhették ezen idő alatt.
Amíg folytak a munkák, kíváncsiak serege csellengett a lezárt terület körül, de a fegyveresek nem engedtek közel senki idegent. A munkások számára sátorokat állítottak fel, étkezésüket is helyben oldották meg. A mesterek számára kényelmesebb, díszesebb sátrakat állítottak, de ők se hagyhatták el az építkezés területét. Kőművesek, kőfaragók, szolgák nyüzsögtek a szent helyen, ahol a templom építkezése folyt.
Filozófusok és költők társasága azonban gyakran kapott engedélyt, hogy megtekintsék Pheidiasz munkáját. Az öreg Hekataiosz volt közülük az, aki a legtöbbet forgolódott a műhely és a híres szobrász körül. Összebarátkozott az élénk eszű Düllosszal is. Esténként, a munka befejezése után, s mielőtt nyugalomra térnének, a fiatalok körülülték Hekataioszt, aki nagyon tájékozott volt a régi történetekben és különösen a Zeusz-tiszteletben.
— Látjátok — szólott —, a csodás szobor minden része készen van, már csak át kell szállítani Zeusz templomába. Nézzétek, ott az isten jobb karja, az elefántcsontból és aranyból készített Nikét tartja a kezében, a győzelem istennőjét, amott pedig a bal, abban van a hatalom jogara, fején aranyból formált babérkoszorú a dicsőség, a diadal jelképe. Arany palástja és arany papucsa gazdagságát mutatja.
— Mondd el nekünk a Zeusz papucsának történetét! — kérte Düllosz.
— Hosszú történet, majd holnap elmondom.
A napi munka közben a fiatalok minden gondolata az esti beszélgetés körül forgott, már alig várták, hogy az öreg elmondja az ígért mitikus történetet.
— Akkor most elmondod Zeusz papucsát? — emlékeztették másnap estefelé Hekataioszt.
— Megígértem, s amit ígértem, betartom! — önérzeteskedett a megszólított. — Messziről kezdem, legyetek figyelmesek! Atlasz hét leánya, a hét nimfa közül a legidősebb és a legszebb is a szép hajú Maia volt. Nem csoda, hogy Zeusz az istenek atyja szerelemre lobbant iránta. Héra, Zeusz felesége hiába próbálta rövid pórázra fogni az urat, ő mindig valamilyen csellel kiszökött a hitvesi ágyból, hogy forró vérének parancsát kövesse. Így történt akkor is, mikor a szép hajú Maia nimfához igyekezett. Mialatt az olimposziak aludtak, Zeusz kilopózott a palotából, és felkereste szerelmét az árkádiai Külléne hegyen. Héra közben azon törte a fejét, miként szabjon gátat az éjszakai kalandoknak. Végül arra jutott, hogy a palota folyosóját esténként felszórja tüskés ágakkal, s így, aki észrevétlenül ki akar lopózni, pórul jár, mert a tövisek összeszurkálják. Úgy tűnt be is vált ez a módszer.
Midőn aztán eljött az ideje, a barlang mélyén Maia megszülte magzatát, Hermészt, szépen megmosdatta, pólyába tette, s a fáradtságtól kimerülten elaludt. A kisfiú pedig addig fészkelődött, forgolódott, míg a pólyából kibújt. Alig volt még egynapos, de már csintalanságokon járt az esze. Azzal kezdte, hogy elhajtotta Apollón teheneit, s egy barlangba rejtette őket. Lábaira fűből és vesszőből sarut kötött, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Útközben talált egy teknőcöt, s annak a páncéljából lantot készített magának, hogy azzal szórakozzon hazafelé. Midőn mindezzel végzett, visszabújt a pólyába. Apollón azonban felfedezte a lopást, Maia nimfához sietett legott, és nagy patáliát csapott, követelte vissza a gulyát. Maia hiába mondta, hogy a fia még pólyás csecsemő, Zeusz fentről látta Hermész minden mozdulatát, minden tettét. Tisztázandó a vitát, maga elé rendelte mindkettőjüket. Hermész, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, pengetni kezdte a lantját, s édes dallamokat csalt ki belőle Apollón kedvére, aki a lantért cserébe neki adta az egész gulyát. „Mi az a lábadon?” — kérdezte Zeusz, ahogy meglátta gyermeken a fűből, vesszőből font lábbelit — „és mire való?” „Azért készítettem, hogy a kövek és tövisek ne sértsék a talpamat”. Zeusznak fülcsillant a szeme, ami nem kerülte el Hermész figyelmét. „Tetszik neked a papucsom?” — kérdezte. „Tudnám használni!” — válaszolta a villámok ura, a palota folyosóján éjszakára kiszórt tüskékre gondolva. „Legyen tiéd, de bocsásd meg csínyeimet!” Az így szerzett lábbelinek nagyon megörült Zeusz és a mesterségek istenéhez, Héphaisztosz fordult, készítsen neki lábára illőt. Az isten már sok becses eszközt készített az istenek és hősök hasznára. Ő készítette Héliosz aranyszekerét, mellyel az égbolton vonul végig, Érosz nyilait, Akhilleusz fegyvereit, valamint az istennők ékszereit is. Mi volt hát neki elkészíteni egy papucsot Zeusz részére? El is készült a lábbeli puha őzbőrből arannyal borítva. Három pánt tartotta, s úgy illett a Mennydörgő lábára, mintha ráöntötték volna. A féltékeny Héra által felállított csapda ezennel elvesztette jelentőségét, Zeusz talpát megvédte a papucs és az isten folytathatta éjszakai kiruccanásait, melyeknek meg is lett az eredménye, hiszen csak a különböző istennőktől harmincöt, és halandó nőktől is legalább ugyanennyi gyermeke született. A pompás papucs nélkül a kalandok nagy része meghiúsult volna.
—.—
*ekklészia — a városállam legfontosabb szerve, a minden szabad polgárból álló népgyűlés.
*démosz — köznép
*arkhón — a legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló személy.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.25. @ 10:39 :: dr Bige Szabolcs-
