Lábunkhoz kuporodnak hajnali gondolatok,
nyújtózik, nagyot ásít mind, és félve dorombol.
Máskor a májusi nap szárítja a harmat cseppjét,
ágak és tövisek közt feslik a bimbó mégis.
Fészkükből kirepültek, kergetik egymást folyton,
éles csőrük a korhadt, odvas fát kalapálja.
Messzire hangzik az erdő sóhaja, szél viszi hátán,
itt-ott felriad egy-egy kérdés, s elcsitul újra.
Bölcs ideák koszorúja lágyan ring a patakban,
s mint a fehérített lepedők hada vár kiterítve:
foszladozó kötelek közt szállnak a gondolatok.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.20. @ 23:24 :: Fehér Csaba