Visszabolyongó
Koosán Ildikó
Élnék még csönd- melegén a szirti tavasznak,
rejteke mélyén a hajnali harmatot, hűs forrás-
illatot görgető rügybontó szélnek; láthatnám
fenséges szálfáim árnyékdzsungelében alkonyi
fénypászta lopakodását, mint lesi titkon meg-
születését az éjnek; csodálnék magasfennsíkon
delelő törpefenyőket, s azt, hogyan küzdenek
hűen az ottani népek; éjjel az álom csábít még
vissza a távoli tájra, a messzi vidékre, kéközön,
hullám-zöld fényfutamokkal,vad szirti sasokkal
küld versenyt repülni szikrázó fénybe engem,
akit már rég kirekesztett az éden; s lám mégis
a visszaút kényszere kerget nyugalmat lelni
e tiszta vidékre, bárha a szakadás nyílt sebe
forradni látszik, parazsa izzik a vágynak, felül
a hamu csak álca, kiszakadt része maradtam
én az egésznek, visszabolyongó ábrándvilága.
2014. január 23.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.02. @ 08:09 :: Koosán Ildikó
