Még egy darabig látta vejének, Ákosnak Passat-ját, aztán csak az út finoman szitáló porát a kanyarban. Ketten maradtak Borival. Enyhe időt hozott a bágyadt napsütés, most ennek is nagyon örült, kicsiny tanyája barátságosabbnak tűnt ilyenkor, és abban bízott, hogy unokája is így érzi.
Megözvegyülését és nyugdíjaztatását követően tudatosan vállalta e magányos, vidéki életformát. Persze így sem sikerült megszabadulnia kedvese emlékétől. Feleségként Paliban ideális társra lelt, a szakmai karrierjük is összefonódott. Ám a sors a gyógyíthatatlan rák képében közbeszólt.
Utolsó munkahelyén a kollégáival kölcsönösen nagyon szerették és tisztelték egymást, nyugdíjba vonulásakor nem akarták elengedni. Így amíg győzte, tovább oktatott az egyetemen.
Idővel azzal szembesült, hogy a lipótvárosi polgári miliőt egyedül már képtelen fenntartani. Kata lánya és Ákos személyében összehívta a családi tanácsot, meghányták-vetették a jövőre vonatkozó elképzeléseit. Hogy túlad a lakáson, a bútorokon és az antikvitásokon, megosztoznak, ő meg vidékre költözik.
Egyáltalán nem bánta meg! Kifejezetten örömét lelte az állattartásban is. Ez most már a béke szigete, az ő végső életigenlése.
Bori a kedvenc unoka. Tizenhat éves, de máris felnőtt. A rokonságban mindenki tudja, hogy családi ágán a nők nagyon korán érnek. Jó ezt észben tartania…
Közben bevackolnak a nyári konyhába. Nem erőlteti a beszélgetést, elmélyülten dolgozik az ebéden. Vadast, a leány kedvenc étkét készíti, tán fölvidítja vele. Lopva az arcvonásait fürkészi, amikor megcsörren Bori mobilja. Rögvest elillan szoborszerű mélasága, akadoznak a formálódó mondatai, mélyen elpirul, majd sietve kifordul a kertbe. A kopott falióra éppen felet üt.
Szerelem… minden probléma gyökere, olyan sablonos dolog ez is. Kata lánya persze nem lelt semmi gyógymódot erre a fordulatra!
Bori kiszolgáltatott érzelmi állapota miatt szakadt ki a valóságaiból, ígéretes tehetségű, ambiciózus, élenjáró tanulóból vált közönyös, sodródó álmodozóvá. Hogy nem használ semmilyen lelkizés, azt kezdettől tudni lehetett. Ez a környezetváltozás a szánalmas végső menedék, hisz minden józanító érvelés súlytalanná vált.
Nem lesz ez így jó, semmiképpen. Csak turkál a tányérjában, mímelni sem akarja, hogy ízlik. Valójában nincs is itt… Olyan régtől ismerős ez a lelkiállapot. Hogyan lehet segíteni? — sehogy!
A család legidősebbjeként kezdetektől tudja, hogy önnön titkolt, különleges képességit idővel csak Borival tudja megosztani, azok ott szunnyadnak benne is, örökletesen. Kata lányával más volt a helyzet, a továbbadás dolgában vele szemben esélye sem volt.
Momentán csak a gondolatátvitelre hagyatkozhat: „pont ilyen voltam, mint te, Bori! Némelykor kiszolgáltatott, a korlátok nélkül elárasztó érzelmekkel szemben. A rejtély lényegét kerülgetve, hogy minden kincs hordozója az eredetiség, a kizárólagosság, amik nyilvánvalóan az összehasonlíthatóság elutasításából következnek. Hogy a meghasonlásom az, ami majd mindettől véglegesen megfoszt. A választás szemszögéből nézve valamennyi megoldás egyformán végzetszerű, ez a te nagy dilemmád most, valamint mentsvárad egyúttal.”
Portölcsért kavar a forgószél, de azután hirtelen elcsendesedik minden az állomás épülete körül. A vasúti szárnyvonal olyan, mint egy itt felejtett mesedíszlet. Egy váltó, egy sorompó, egy szolgálatvezető. A kis vonat döcögve érkezik. Bori az ablak melletti helyre ül, szeppenten integet. A jelző szabadra vált, a kétvagonnyi szerelvény kerékkattogása egyre távolodik. Mostantól minden történés önálló életet él.
Fülében cseng még a kérlelő-könyörgő hang: engedj el, kérlek, engedj, csak most az egyszer! Visszajövök, ahogy megbeszéltük — idéződik a gyámoltalan füllentés.
Nem tudott nemet mondani a „szökésre”, így mostantól minden felelősség az övé. Keményen fogadkozik magában, hogy mindenkivel őszinte lesz, de nem hajlandó elébe menni a dolgoknak.
Visszafelé az állomástól, egyedül… a végén szinte már futott. Hogy „házi praktikái, a néma kérdezz-felelek belső hangjai” segítségével még egyszer megbizonyosodjon Bori csodálatos jövőjéről, arról a szerencsés életútról, amit nála — önnön képességei segítségével — előre látni vélt.
Az éj közepén kiáltásra ébredt, félálomban támolygott ki az udvarra. A csípős hidegtől rögtön magához tért. Megszámlálhatatlan csillag világlott mérhetetlen távolságok túloldaláról, és békés, mély csend honolt. Szóval a hang, amire felriadt, belülről jött. Üzenetféle, valami, amitől végre megnyugodhatott. Mosolyogva aludt el újra.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.16. @ 10:47 :: Meyer József
