Érkezési nap
Magyarországon délután fél egy, Izlandon még csak fél tizenegy volt, amikor repülőgépünk megérkezett a keflaviki repülőtérre.
Már a landolás előtt kíváncsian leskelődtünk ki ablakon. Hetekkel az utazás előtt figyeltük az izlandi időjárás-előrejelzést: vajon milyen időnk lesz? Megállapítottuk, hogy aggódásra egyelőre nincs okunk, mert egészen tisztán láttuk az óceánt, a szigetet övező partszakaszt, majd az itt-ott kibukkanó gleccserek függőleges csíkjait, melyek óriási fehér levélerezetként villantak ki a hegyek sötét foltjai közül.
A kicsike reptéren már várakoztak a csomagszállítók. Miután elhatároztam, hogy lencsevégre kapom az első izlandit, így ebben az „előjogban” egy rakodómunkás részesült. (Megjegyzem: később megtudtam, hogy sok vendégmunkást alkalmaznak, úgy hogy nem hiszem, sőt, szinte biztos, hogy a nem vérbeli bennszülöttet fényképeztem le.)
Azt viszont teljesen autentikus forrásból, azaz Csabától, az idegenvezetőnktől tudom, hogy a mi buszsofőrünk valódi izlandi. Mi a hármas számú, utánozhatatlanul rikító zöld színű buszon foglaltunk helyet. Megtudtuk, hogy Csaba öt esztendeig lakott ezen a szigeten. A három idegenvezető közül egyedül ő beszéli a helyi, különleges nyelvet. Különféle munkákat vállalva dolgozott például öregek otthonában is, míg végül a reykjaviki Nemzeti Múzeum tárlatvezetője lett. Jelenleg mint a sziget megszállott rajongója, turistacsoportokat vezet.
Elcsodálkoztunk, hogy ebben az országban mindenki mindenkivel tegeződik. Csak a keresztnevükön szólítják egymást, a miniszterelnököt éppúgy, mint a buszsofőrt. Még a telefonkönyvben is így szerepelnek a nevek, mégis megtalálják a telefonszámokat.
A mi pilótánkat Winninek hívták, ez után következik egy általam kimondhatatlan név – nálunk ragadványnévnek mondanánk. Winni neve magyarul páncélfarkast jelent.
A fővárosba vezető, 40 kilométernyi út eléggé kietlen, s ha nem lett volna velünk Csaba, aki az első perctől kezdve rengeteg információval szórakoztatott bennünket, azt is mondhatnám, hogy unalmas a táj. Alig láttunk egy-egy fát. Később egy 14 ezer fős nagyváros mellett haladtunk el, melynek házai inkább gyufás skatulyára emlékezetnek. Ezek az épületek régen amerikai katonák lakásai, ill. kollégiumok voltak. Aztán ismét lávamezők következtek. Minden lávamezőnek neve van. A transzfer során szabad szemmel láthattuk a vulkanikus hátságot, amit egy nap múlva közelebbről is megismerhettünk.
Izland lakossága körülbelül 325 ezer. Népessége állandóan nő, hiszen az egy családra jutó gyerekek száma hét és nyolc között mozog.
Mivel a szállodai szobákat csak este lehetett elfoglalni, ezt a délutánt reykjaviki városnézéssel töltöttük.
A főváros az ország legnagyobb városa és a világ legészakibb fővárosa. Az ország népességének csaknem hatvan százaléka itt lakik. Elővárosaival együtt 180 ezer lakosa van, tehát körülbelül Miskolc nagyságú a város.
Reykjavik lakóházai kívülről általában egyszerűek, szürkék és nagyon praktikusak, hogy ellenálljanak a természet erőinek, viszont néhány épületük a célszerűség mellett meglepően szép. Bizonyíték erre a Perlan, az eredetileg víztározónak, illetve távhőközpontnak épült kilátótorony. A hat darab, húsz méter magas és tíz méter átmérőjű hengerek csúnyák voltak, ezért egy üvegkupolát építettek föléjük. A harminc méteres belmagasságú terem alján van egy mesterséges gejzír, ami majdnem úgy működik, mint az igazi.
A kupolában kialakított üvegfalú önkiszolgáló étteremben ettük az első izlandi ebédet. Akkor még sokalltuk a hideg báránysültes tálért, illetve a palacsintába tekert csibehúsért fizetett pénzt. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen magasak az izlandi árak.
Reykjavik számomra nem igazán szép város. Jelképe a Hallgrímskirja, egy óriási betonkatedrális, ami leginkább egy rakétához hasonlítható. A parlament meglepően szerény épület. A város legszebb része talán egy madarakkal tele tó, amely mellett apró kis házak sorakoznak, közöttük a modern városháza.
Május elseje van. Lengenek az izlandi zászlók, a transzparenseken dobol a feltámadó szél. Itt ez igazi ünnep. Komolyan veszik. A családok kivonulnak a természetbe s még a városházát is elfoglalják. Mindenhol mosolygós embereket és gyerekeket látni. Itt-ott lelkesen, de békésen demonstrálnak. Általában a bálnavadászat ellen tiltakoznak. Én is beállok a sorba s kapok egy zöld zászlót.
Boldog felnőtteket, gyerekeket fényképezek. Mindenki megengedi, sőt pózolnak, örülnek is neki.
Csaba meglepetésre készül. Elvisz minket régi munkahelyére, a Nemzeti Múzeumba. Nagyon szép minden. Lenyűgöző a belső építészetük. Itt egyetlen műtárgy sincs bekerítve, hisz így sem nyúlnak semmihez, nem lopnak el semmit. Ismerik és betartják a szabályt. Csaba a történelemről, a nemzeti kultúráról , a tárgyakról, a néphagyományokról, az izlandi szokásokról beszél. Mi pedig csodálattal hallgatjuk.
Fáradtak vagyunk. Hosszú út van mögöttünk. A szállodánk majdnem az óceán partján áll. Úgy hívják, hogy Fosshotel. A foss vízesést jelent. A második emeleten kapunk egy kis padlásszobát – klasszikus berendezéssel. Érdekes párosítás. Akadnak olyanok, akiknek nagyobb a szerencséjük, apartmanban laknak, vagy az ablakuk a tengerre néz. Nem baj, hisz alig leszünk a szobában. Most is, épp hogy lezuhanyozunk, máris sétálni megyünk, pár percre lemegyünk az óceánpartra majd keresünk egy nyitva tartó boltot. Veszünk egy izlandi dobozos sört, elvégre május elseje van.
Az ágy kényelmes, a szoba meleg. Hamar elnyom minket az álom.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
