Régen voltam főiskolás. Mostanában újra betértem az Alma Materbe. Nagy nap volt: a Líceum belső udvarán legidősebb lányom lépett fel két darabban, nem névtelen színészek oldalán. Boldog ölelések a szereplőkkel, szerencsekívánás, majd hagyjuk őket sminkelni, beénekelni. Bóklásztam az ősi falak között, nézelődtem a gyönyörűen és korának, jellegének méltó módon felújított épületben. Tekintetemmel végigsimogattam a hűs falakat, a sokat koptatott lépcsőket és szinte minden zugról eszembe jutott valami…
Két fiú kifejezéstelen tekintettel bámulta egymást, aztán egyszerre ismerték fel ezt a tényt és egyszerre mosolyodtak el. Mindketten sötét-fehérben, vizsgához öltözötten üldögéltek az egri Líceum erődvaskos falai között. Csoporttársak, barátok, sőt, ami meghatározóbb, sorstársak voltak. Az egyiket már kirúgták az orvosi egyetemről, édesapja soha el nem követett politikai vétkei miatt. A szocialista „vallás” kötelező tantárgyaiból, pedig egyenesen pályáztak rá, még most, negyedévesen is, szinte a diplomázás előtt percben. A másik fiú bűne sem volt bonyolultabb: történelmi nevet viselt. Az öreg falak nem csodálkoztak semmin. Ők csak álltak, tartva az iszonyú súlyt, az emeletek és talán a történelem súlyát. Szótlanul és időtlenül végezték feladatukat. Kitartottak.
A két fiatal nem halogathatta már a vizsgát. Így is — biológia szakosok lévén — az ének szakos csoporttal vizsgáztak. Döbbenten hallgatták egy nagydarab fiú gyönyörű baritonját, amint a Kékszakállú Herceg hangján énekelve kérdezi egy lánytól:
— Mahhahgdiiiiii mihihi iiis a nyooolcas tééétel?
A történelmi nevű — nevezzük talán Csabának — idegesen törölte nyirkos tenyerét nadrágjába, majd belevakart a szakállába:
— Sör? — lökte ki a kérdést a fogai között.
— Sör! — felelt rá sorstársa porszáraz hangon. Egyszerre mozdultak. A kora nyári nap fénye és ereje megtorpanásra késztette őket az öles kapuban, majd szó nélkül folytatták útjukat a közeli diákkocsma felé. Száz métert sem haladtak, mikor a riadt, alig tollas, pállott szájú verébfiókát meglátták. Ugrálva, botladozva menekült előlük. Végül úgy gondolta menedéket talált, és mint az emberfióka, ha eltakarja a szemét, bedugta fejecskéjét egy sarok, és ereszcsatorna képezte szoros résbe. A két fiú megállt. Az, akit az orvosiról kirúgtak — nevezzük Lajosnak — könnyedén felkapta a riadtan csipkedő madárgyereket. Egyszerre néztek az öreg épület két emelet magas ereszén lévő fészekre.
— Vissza kéne tenni valahogy — jelentette ki felelősségteljesen Lajos.
— Tudsz repülni? — kérdezte barátja gyakorlatiasan, majd folytatta: — Most sörzünk, vagy madárzunk?
De fölösleges volt a kérdés, a főiskola épülete felé indultak. Az Állattani Tanszék messze fönn, a Csillagvizsgáló tornya alatt volt. Jócskán csoszogtak hát a mélyre koptatott kőlépcsőkön, mire felértek.
Furcsa látvány tárult a szemük elé. Mindenki fejvesztve rohangált, csak Laci, a tanszék technikusa, „szintemindenese” üldögélt nyugodtan az előtérben.
— Sziasztok! Hol fogtátok? Mennyi idős? — üdvözölte a belépőket szokása szerint azonnali kérdésekkel.
— Te Laci! Mi van itt? Kigyulladt egy készülék? — faggatta Csaba a boldogult mosollyal üldögélőt.
— Á, nem! Csak be kellene adni a szérumot, de senki sem meri. Most keresnek egy bátor embert, vagy orvost. Szimultán — válaszolt a kérdezett.
— Miféle szérumot? — érdeklődött Lajos
— Hát, a kígyómarás ellenit — mosolygott Laci.
— Jézusom! Kit mart meg a kígyó? — kérdezte lázasan Csaba.
A fiúk tudtak a viperákról, hiszen Laci volt a kígyók legfőbb dajkája, és mint az átlagtól eltérők általában, közel érezték magukhoz a kissé különc Lacit.
— Höhö. Engem! Tudjátok, megijedt szegény. Eddig mindig fogóval adtam oda neki a kaját, de most valamiért pusztakézzel. Megijedt és megharapott. Érthető! — mentegette kedvenc ölbeli viperáját a göndör fiú. — Ha nem éhes meg is simogathatom!
A két fiatal sűrűn pislogott a hallottakon, hiszen csak most vették észre Laci kezén a tekintélyes kötést.
— Nyugi! Kivágtam, kivéreztettem! — előzte meg a további kérdéseket Laci.
— Maguk mit keresnek itt?— csattant egy hang a hátuk mögött.
Amint sarkon fordultak, csoportvezető tanárukkal találták magukat szemközt. Röviden előadták a kis veréb történetét, és kalitkát, etetési tanácsot kértek.
— Mondja, Lajos, van magának begyteje? De most induljanak, tudják, hogy mi, hol van, holnap beszámolót kérek vizsgáról, madárról! Gyere Laci, feláldozom magam, ledöflek a szerrel!
A fiúk kalitkásan, verebesen tértek vissza a vizsgára várakozókhoz. Minden szempár rajtuk és a kalitkán állt meg.
— Az mi? — bátorodott fel a baritonista.
— Madár — jegyezte meg ideges hangon Csaba.
— Milyen madár? — kérdezte a méretes zenész.
Lajos hosszan nézett barátjára, majd határozottan megszólalt:
— Sas!
Csaba úgy pattant fel ültéből, mint akit szintén vipera mart meg, és heveny sétálásba fogott a kibuggyanni készülő nevetés ellen.
— Én verébnek néztem, de ti tudjátok — mondta a nagydarab énekes bizonytalanul, mire a kölyökmadár üvölteni kezdett, természetesen ékes verébnyelven.
— Hááááá! Mégis veréb! — kurjantott a bariton.
Lajos pókerarcát megőrizve bensőséges oktatásba kezdett:
— Nézd, öreg! Mikor te megszülettél, neked sem volt ilyen mély hangod. Bizonyosságképpen érdeklődhetsz a mamádnál. Nincs ez másképp a madaraknál sem. Pici sas: csiripel. Öreg sas vijjog.
Az erre visszatérő Csaba a hallottak alapján még egy kör sétálnivaló mellett döntött, majd kisimult ábrázattal, bár kissé furcsán ugráló szemhéjakkal leült a többiek közé. Sokáig nem mert a két cinkostárs egymásra nézni. De a pici madár újabb csiripelésbe kezdett és ekkor elementáris erővel tört elő belőlük a röhögés. Visítva, bugyborékolva nevettek egy sort, majd mindent töredelmesen bevallottak a többieknek. Ám a bosszú Damoklesz-kardja ott függött a levegőben.
— Nem mersz bemenni a madárral vizsgázni! — szűkült össze a szeme a méretes énekesnek.
— Én? Éééééén? — forrt fel Lajosban a pulykaméreg. — A következő én leszek, meg a veréb!
Így is történt. A vizsgáztató egy idősebb hölgy volt. Lajos kihúzta és el is kezdte a tételt — vagy háromszor. Ám a harmadik, negyedik mondat táján a hölgy visszatért a fiókához:
— Mivel eteti és hogyan, és az itatás? Mi az a begytej? Hogyan pótolható, mikor lehet szabadon engedni?
— Tanárnő kérem a tétel…
— Ja? Közepes megfelel, vagy kérdezzem még?
Lajos bizony örömmel beleegyezett a hármasba. A folyosón azonnal vallatóra fogták. Mikor kibökte, hogy gyakorlatilag verébfióka nevelésből vizsgázott, Csaba azonnal ráharapott:
— Lajos!
— Tessék.
— Kölcsönadod?
Az öreg falak pedig csak álltak és állnak ma is…
Legutóbbi módosítás: 2014.05.01. @ 10:18 :: Placskó Lajos
