Az aranyos szegéllyel díszített kávéscsésze mellett lustán nyújtózott a kiskanál. Kicsit távolabb álldogált a cukortartó, két füle volt… hallgatózott.
— Azt mondtad, voltak szebb, mozgalmasabb napjaid is — sandított a csésze felé a kíváncsi kanál, aki nemrég érkezett az üzletből.
— Meséljek? — kerekedett szélesebbre a csésze.
— Ha már ide tettek melléd, azt sem tudom, minek…
— Majd meglátod nemsokára, lefő a kávé, aztán lesz dolgod neked is. Szóval — emlékezett a csésze —, pár éve történt, amikor reggelente bejártam oda — formás kis fülével a szoba felé intett.
— Hogyan? Nincs is lábad — nézte körbe a kiskanál.
— Nincs, nincs, de tálcára is kerülhettem volna, de… — kis szünetet tartott — csak úgy a kezébe vett és bevitt.
— Ki?
— Nem emlékszem a nevére, meg nem is fontos. Az nem, de ami bent történt… most figyelj! Az ágyig lopakodott. Addig egészen ügyesen ment a dolog, hanem amikor a kezébe adott… Nem is értem, hogy fordulhatott elő naponta, szóval akkor megbillentett, és akárhogyan igyekeztem, nem tudtam magamban tartani a kávét. Kiömlött, oda a lepedőre.
— Az mi?
— Tudod, olyan fehér valami… reggelre mindig gyűrött lesz.
— Miért?
— Azt én nem tudhatom. Mondom, én csak reggelente jártam ott.
— És azután?
— Először még csak nevettek rajtam, pedig én nem is tehettem semmiről. Aztán egyszer csak dühös lett.
— Ki?
— Aki főzi a kávét, ne kérdezz már olyan sokat!
A kiskanál igyekezett szorosan a csésze mellé bújni, ahogyan csak tudott.
A cukortartó fedele megemelkedett. Egy mokkacukor kíváncsiskodott kifelé. A fedél alá szorult, az megroppantotta, amikor megszólalt:
— Emlékszem azokra a napokra, hetekre, akkor még nem ezt a kíváncsi barna cukrot kellett őriznem, mindig fehéret vett. Pedig ez nekem is jobb… — itt elhallgatott, porrá zúzta a kis kockát.
— Kávé illatot érzek — súgta a kicsi kanál.
— Majd mindjárt érzed jobban is, egészen átmelegszel — kuncogott magában a jobb napokat látott csésze.
Szorgos ujjak tálcára tették a csészét kanalastól egy társa mellé, megtöltve őket illatos kávéval. Aztán a cukortartó is sorra került, kicsippentve belőle két-két barna kockát.
Elindultak arra, befelé, a szoba felé. Hirtelen megszólalt a csengő. Megbillent a tálca. A két csésze az előszoba zöldes színű kőpadlójára öntötte tartalmát, s cserepeire hullott.
— Na, ezek se pletykálnak többet senkiről — morogta a porcelán cukortartó, és beljebb húzódott az asztalon. Tudta, ő is olyan törékeny fajta.
Az ajtónyitást még hallotta, de nem látott egyebet, mert egy gyors takarítás előtt betették a szekrénybe. Ott aztán ugyancsak hegyezte mindkét fülét.
— Mindig csak ígéred a kávét — hallott egy számára idegen hangot.
— Nocsak — gondolta —, változnak az idők. Az emberek is elmúlhatnak, mint a két csésze?
Ezen sokáig gondolkodott, aztán álomba merült. Édes, barnacukros álma volt.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
