Olvasásba merültem. Olyan mélyen, hogy egy ideig észre sem vettem a velem szemben ülő utast. Arra sem emlékszem, mikor lépett be a fülkébe. Nemrég lehetett, mert farmerkabátban ült még, táskáját a térdén tartva keresgélt valamit. Hatalmas zsebkendője, mintha arcához tartozna, úgy szorította vöröses orránál. Alig látszott ki a zsebkendő álarcból. Vaskos könyvet halászott elő. Felállt, utazóbőröndjét feltolta a polcra, levetette kabátját, zsebében kotorászott egy ideig, majd kivette mobiltelefonját és lehuppant az ülésre. A sálat a nyakán felejtette. Vastag gyapjú sál volt, többszörösen körbetekerve. Kéttenyérnyi zsebkendőjét továbbra is orránál tartotta. Nagy barna szemével fürkészőn tekintett körbe, rám nézett, majd a mellettem ülő diáklányra. Fészkelődött egy kicsit, majd elégedetten hátradőlt.
Megállt a vonat, kinéztem az ablakon: Szolnok. Kopott, régi állomás. Huszon évvel ezelőtt a Békéscsaba—Budapest vonalon a legmodernebb volt, már elavult, kissé lepusztult. A szocreál építészet egyik kiemelkedő alkotása, sosem tetszett: Rideg, vasbetonfalak, oszlopok. A fel- és leszálló utasok egymást váltva siettek a pályaudvaron. Mezőtúrt elhagyva nem álltunk meg sehol.
„Vajon hol szállhatott fel?” — foglalkoztatott gondolatban a szemközti új utas szomszédom. Hatalmasat tüsszentett. Mentségére, a zsebkendőjébe.
— Egészségére! — mondtam, s kissé elfordítottam a fejem, hogy megvédjem magam a bacilusszökőkúttól, ami zsebkendője fölött érezhetően szétszóródott a kis utasfülkében.
„Más sem hiányzott, mint egy náthás útitárs! Mázlista vagyok, ha most nem kapom el. De nem akarom! Keressek másik fülkét? Most sokan szálltak fel. Lehet, hogy nem találok jobb helyet” — cikáztak fejemben a gondolatok. Kinéztem a fülkeajtón. A folyosón jöttek-mentek az utasok. Nem sok reményt láttam másik ülőhely elfoglalására. Maradtam.
— Köszönöm. Ez nem egészség már. Brutálisan megfáztam — mondta a férfi rekedt, náthás hangon.
— Én még eddig megúsztam. Nem szeretném elkapni — válaszoltam, közben amennyire csak tudtam, oldalra húzódtam.
— Már nem fertőz — nyugtatott, közben kényelmesen hátradőlt és jól szemügyre vett.
„Ugyan honnan tudná, hogy fertőz, vagy nem fertőz?” — gondoltam magamban.
Éreztem, ahogy tetőtől talpig végigmért. Úgy férfiasan. Kezdte fenn a fejem tetején a hajamnál, majd a szemem, szám, orrom következett. Miután arcom vizsgálatát befejezte, haladt lejjebb, megállt a mellemnél, majd tekintetét a hasamon pihentette meg. Indult egyre lejjebb. A combom fürkészésén egy ideig elidőzött, talán ez a látvány kedvére való volt. Amíg szemlélgetett egyet sem tüsszentett, de a zsebkendőt rendületlenül szorította az orrához. Vizsgálódása enyhén szólva kényelmetlenül érintett, zavarba hozott. Dühös voltam rá és az egész férfinépre.
„Mit képzel ez az alak? — Faragatlan fatuskó! — Nagyképű majom! — Öntelt teremtés koronája! — Beletüszköl a képembe, és utána ki akar kezdeni velem?!”
Dühösen ránéztem, hogy észrevegye magát. Nem zavarta nézésem. Pillanatra elvette orrától kéttenyérnyi textil zsebkendőjét, így én is jól megnézhettem. Végig mustráltam, ahogy ő tette velem, persze sokkal diszkrétebben. Nálam legalább tíz évvel fiatalabb volt. Jóképű, értelmes, szép barna szemű, kissé borostás arccal, ahogy ez most nagy divat, enyhén őszülő halántékkal ült nyugodtan. A szeme sem rebbent. Úgy tűnt, jól esett neki, hogy néztem, hogy ráfigyeltem. Az a fajta férfi, aki meg van róla győződve, hogy tetszik a nőknek.
Bujkált bennem a kisördög. Nagyon dühített, hogy ide ült velem szembe ez a helyes náthás pasas. Akárhogy nézzük, nagyfokú pimaszság.
„Az arcomba tüsszögi, prüszköli a bacilusokat, s közben nem átall kikezdeni velem. Öntelt teremtés koronája” — gondoltam, s elkezdtem fészkelődni. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne találjanak telibe az időnként levegőbe spriccelő bacilus permetek. Alig volt már néhány oldal az Agatha Christie Öt kismalacának befejezéséig. Ilyenkor általában nehezen teszem le a könyvet. Ő ezt is elérte. Nem tudtam folytatni az olvasást. Kényelmetlenül éreztem magam. Próbáltam lábamat úgy helyezni, hogy kényelmesebben elférjek a hatalmas méretű betolakodó férfilábak mellett. Észrevette, hogy helyezkedem. Tapintatosan megkérdezte:
— Kényelmesen ül?
— Ó igen, persze — mondtam, de már a pokolba kívántam a betolakodó náthás lovagot.
Egy kicsit arrébb ültem. A diáklány és köztem szerencsére volt még egy hely. Még egy óra utazás. Próbáltam belemélyedni újra a félbeszakadt olvasmányomba. Éreztem, ahogy a férfi tekintete rám tapadt. Egyre jobban zavart a viselkedése. Néha felpillantottam, ilyenkor úgy tett, mintha ő is olvasna. Kezében tartotta a vaskos könyvet, aminek nem láttam jól a borítóját, nem tudtam elolvasni a címét. Észrevette, hogy nézem a könyvet.
— Caravaggio — közölte. — Mindig van egy ügyeletes, amit az utazásaimhoz viszek magammal.
— Ami azt illeti ez elég nehéz olvasmány egy utazáshoz — jegyeztem meg. Nem csak a súlyára, de a tartalmára is gondoltam.
— Igen, de ez következett — mondta, s kicsit előbbre hajolt, bízva abban, hogy végre elkezdődik a várva várt beszélgetés.
— Életrajzi regény? Én is szeretem őket, de sosem hozok ekkora könyvet magammal. Elég cipelni a többi csomagot — közben Caravaggio kilétén morfondíroztam, mert hirtelen nem tudtam beazonosítani.
Először Michelangelóra, a szobrász, festő, építészre gondoltam. Mondott egy-két információt a regényről, így kikövetkeztettem, hogy Michelangelo Merisiről, a festőről van szó, aki száz évvel később élt, mint Buonarotti. Fel sem tűnt, hogy már régóta beszélgetünk. Az út hátralévő részén egyet sem tüsszentett. A nagy zsebkendő is lekerült az orra elől. Egyre jobban éreztem magam a társaságában. Beszéltünk művészetről, utazásról, a munkájáról, az én munkámról és a repülésről, ami régi nagy vágyam. Ő hetente ül repülőgépen. Unja már azt, amit én még sosem tapasztaltam. Más az élete, a hétköznapjai, mások a vágyai, a kudarcai, de itt él ő is, ebben a kicsi országban, most itt ül velem szemben, a negyvenéves öreg vonat új ruhába öltöztetett fülkéjében, és van miről beszélgetnünk. Ez a legfontosabb. Úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást. A közelsége vonzalmat ébresztett bennem. Már nem tűnt ellenszenvesnek egy cseppet sem. Az sem érdekelt, ha náthás leszek. Jó lett volna megérinteni a kezét, megsimítani a haját. Jó lett volna átölelni, csókot lehelni arcára…
A vonat megérkezett a Keleti-pályaudvarra. Jó lett volna, ha tovább tart az út. Annyi megbeszélni valónk lett volna még. Talán legközelebb…
Legutóbbi módosítás: 2014.05.19. @ 11:11 :: Szulimán Eleonóra
