Napszőtte fényeket
hasított fotonokra az árnyék,
és az eltört részecskéktől,
mintha semmit se várnék,
elfújom.
A pokol sokadik bugyrából nőtt ki a sötét.
Az átlátszó poháron átszűrődik a fény,
mint a remény,
ami mindig karmolja a szívérrendszert.
Nem lelt békét az ember a hámszövetek alatt.
Mégis ugyanabban a testben marad,
meztelen terül el benne a lélekparadoxon.
Nyílt lapokkal játszik,
mégis mindenki azt várja,
hogy valami meghökkentőt osszon.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.10. @ 16:15 :: Tóth Zita Emese
