— Ő lehetett az, senki más! — süvöltötte Béluska egy hétköznap délután, és hisztérikusan huzigálta mellette siető édesanyjának virágmintás ruháját.
— Kicsoda, kisfiam? — kérdezte Szabó Antalné, született Vékony Rozália, aki frissen csavart hajjal, kihúzott derékkal lépkedett mellette.
Béluska egyfolytában egy megszeppent kislányra mutogatott, aki az iskola mögötti utcán előttük haladt anyukájával.
— Csakis ő vehette el a kedvenc tollamaaat!
Itt elnyújtott sírás következett, majd a pufók kisfiú folyamatos ráncigálással húzta Rozálkát egyre közelebb az előttük haladókhoz.
— Kérd vissza tőle, anyaaa! — követelődzött.
Rozália egyre jobban zavarba jött, mert a kis Boglárkának, aki állandóan hátrafelé tekintgetett, már láthatóan patakokban folytak a könnyei. Amikor melléjük értek, a kis Bogi anyukája, Tóthné Piroska türelmesen végighallgatta a panaszáradatot, és alaposan elvörösödve próbálta kihúzni a gyermekből az igazságot.
— Kislányom, hogy lehet ez? Tényleg te vetted el? De miért tetted?
— Nem, anya, hidd el, nem én voltam! — hüppögte Bogi csúszkáló harisnyáját igazgatva.
Piroska alig győzött szégyenkezni és elnézést kérni.
— Otthon tisztázzuk ezt a dolgot — mondta, majd megragadta a vékonyka kezecskét, és továbbsiettek.
— Bogikám, hogy tehettél ilyet? Hogyan hozhattál minket ilyen helyzetbe, nem szégyelled magad? — szórta szomorúan a szemrehányásokat a hazafelé vezető úton.
Otthon egy óra szobafogságra ítélte a sírdogáló gyanúsítottat, s mérgesen számolt be az esetről hazatérő urának:
— Képzeld el, Istvánkám, mi történt! Bogi állítólag ellopta Szabó Antal kisfiának töltőtollát, tudod, annak a Szabónak, aki a hivatalban dolgozik. Egy kicsit elkényeztetett az a gyerek, de hát akkor is… Erre neveljük mi a lányunkat? Mi lesz így belőle? Már lop is! Méghozzá töltőtollat!
Tóth Pista szomorúan ráncolta homlokát, majd besurrant a lány szobájába. Bogi még mindig az ágy szélén hüppögött, közben a harisnyáját gyűrögette.
— Hogyan történt az eset a töltőtollal? — kérdezte szigorúan.
— Nem én voltam, apa, hidd el! — hüppögte a gyermek elkeseredetten.
— Ej, ej, kislányom, nem hiányzott ez most nekünk. Pont a Szabó gyerektől kellett elcsenned?
Pista mogorván fordult ki a szobából, s rosszkedvűen szólt a feleségéhez:
— Holnap lesz az állásinterjúm, hogyan menjek így be hozzá? A gimiben is tollmániás volt, egyet el is loptak a híres aranyozott készletéből, engem is meggyanúsított. Na, látod? Úgy tolvaj a mi Bogikánk, ahogyan én!
— Vegyél neki egy újat! — hebegte ijedten az asszony.
— Kacagnom kell! — dünnyögte fejét csóválva a férfi. — Kedvesem, ők annyi töltőtollat vehetnek, amennyit akarnak! Nagyon gazdagok! Nekünk nincs most erre pénzünk, így is nyakunkon a sok felhalmozódott tartozás.
— Tudom, tudom, de akkor mit csináljunk? Az asszony neheztel ránk, érzem!
A két szülő hosszas tanakodás után végül úgy döntött, ismét kölcsönkérnek Pétertől, a tehetős rokontól, és abból vesznek egy új töltőtollat. Bogit aznap estére eltiltották a vacsorától, és elmaradt a szokásos esti meséje is.
Tóth másnap rettegve lépett be a hivatal ajtaján. Soha nem szerette az állásinterjúkat, ezt a mait különösen nem. Ünneplő öltönye zsebében ott lapult egy vadonatúj, márkás töltőtoll, fekete bőrtokban, elegáns csomagolásban. Magas, karcsú alakja könnyedén szökkent végig a hosszú folyosón, majd őszes hajába beletúrva, izgága, tétova mozdulatokkal várakozott a vészjóslóan sötétlő ajtó előtt.
— Jöjjön be! — szólt ki határozottan Szabó Andor, s megigazította nyakkendőjét.
Világoskék ingben, könnyű nyári öltönyben, két karját tarkójára téve, lábát keresztbevetve üldögélt, terjedelmes hasán kicsit meglazította az övet. Láthatóan nem volt túl jókedve. Előtte, az asztalon papírhalmok feküdtek, az íróasztal sarkában, nyitott fadobozban egy szép töltőtollkészlet fénylett. Pökhendi arccal kérdezte:
— Neve, kérem?
— Tóth István, kérem szépen!
— Ó, igen? — kapta fel a fejét Szabó. — Szóval Tóth Pista! No, Pistám, üdvözöllek! Ezért voltál olyan ismerős! Emlékszem rád a gimnáziumból! Mi történt veled azóta?
— Született egy szép lányom, Bogika, a feleségem gyönyörű. A lányom abba az iskolába jár, ahová a te… — Tóth itt félbehagyta a mondandót, mert kérdezője sürgetni kezdte.
— Jó, jó, értem én, no, akkor beszélj nekem arról, miért adtad be hozzánk az önéletrajzodat?
Ezután pergő, de nem kellemetlen beszélgetés következett, majd egészen elégedett búcsúzkodás:
— Meglátjuk, Pistám, meglátjuk, még nem mondhatok semmit, de majd értesítünk, minden jót!
Pista már éppen indulni készült, de meggondolta magát, és bátortalanul odalépett az íróasztalhoz.
— Ezt neked hoztam — mondta halkan, majd letette az asztalra a kis díszdobozkát.
— Igen, és mi van benne? — kérdezte kíváncsian Szabó, majd bontogatni kezdte a csomagot.
— Egy szép töltőtoll, elnézést kérek, de a lányom tegnap az iskolában… állítólag elvette Béluska töltőtollát, és nem került elő, hát ezért, kérlek, fogadd el!
— Értem — hörögte sietősen Szabó, de közben azért óvatosan kiemelte a tollat a dobozból. — Szép, szép, nem mondom, köszönöm! Szervusz!
Tóth Pista kisietett az irodából, és egészen jókedvűen indult haza. Otthon felszabadultan ölelgette feleségét, és büszkén közölte:
— A toll ügy ezennel megoldva! Mindkét toll ügy — tette hozzá gondolatban. — Minden rendben lesz, szívem — súgta bizakodó hangsúllyal.
Szabó határozott mozdulattal áthúzta az előtte heverő papírt, és kiszólt a következő jelentkezőnek:
— Jöjjön! Neve?
Aznap késő este ért haza, sokáig maradt még az irodában. Lendületesen szállt ki a fekete BMW-ből, majd fütyörészve haladt a garázsból vezető kis kerti lépcsőn a lakásba.
— Szervusz, Kedvesem! — üdvözölte a konyhában tüsténkedő feleségét.
Béluska ekkor nagyokat rikkantva szaladt be a másik szobából.
— Anya, apa! Képzeljétek! Megvan a tollam, előkerüüült! — süvöltözte mámorosan, és indiánszökdeléssel, boldogan rikoltozva ugrálta körbe a konyhát.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.15. @ 19:34 :: Vajdics Krisztina