55. „Csak” egy cigi
A két szerelmespár azt hitte, a Zrínyi és a Nemes Tihamér országos döntője után rájuk szakad a szabadidő, és több önfeledt órát tölthetnek majd egymással. Kiderült, a felkészülés jó fedő hadműveletnek bizonyult, s nem egyszerű helyettesíteni. Ünige „élethalálharca” ugyan folytatódott, és még sok pótolnivalója volt számítástechnikából is, de azt már nem lehetett volna Anyunak beadni:
— Borókához megyek informatikát tanulni.
Vak ne vezessen világtalant… Még a legártatlanabb anyai rácsodálkozás is így szólt volna: „Miért nem kérdezed meg inkább Viktort, ha segítségre van szükséged?”
Ugyanis Ünige otthon e néven emlegette. Egyszer ugyan elszólta magát, de sikerült kimagyaráznia, hogy szokta Viktor nevét ugratásként magyarosítani.
Ennél melegebb helyzet alakult ki, amikor Ünige — még március elején — meglátta az első hóvirágot. Örömmel hajolt le, és letépte. Pechjére egy rendőr meglátta. Hiába magyarázták négyen Ünige bizonyítványát: Erdélyben szabadon árusítják, és nem tudta, hogy itt védett, a rendőr hajthatatlan maradt. Szerencséjükre végül a jegyzőkönyvbe csak Hosszúmezői Ünige neve került bele. Ez volt az egyetlen engedmény, amit el lehetett érni. Még így is nehezen mesélte be Anyunak, hogy neki akart szedni hóvirágot március nyolcra.
— Jó, jó, de miként kerültél oda? Nem Borókánál voltál tanulni?
Szerencsére Ünige mindig felírta a dátumot a füzeteibe. Megmutathatta, az „együtt” elkészített házi feladatot.
— Hívd fel és kérdezd meg! — nyújtotta oda „sértődötten” a telefonját, miközben pulzusa duplájára szökött. Ám a trükk bevált.
A hasonló kalandokon való kuncogás tette színesebbé az együttléteket. S ha ebből kifogytak, Boróka pihent agyából mindig kipattant valami unaloműző kezdeményezés. Azt is ő eszelte ki, hogy kimásolja Szultán iskolatáskájából előkerült névsorról a két srác fiú osztálytársainak telefonszámát, majd ismeretlen hódolóikként bemutatkozva, mindet egy fagylaltozó elé hívták találkára, természetesen ugyanakkor. Mivel Borókát ismerték néhányan, Ünige vállalta magára a telefonálgatást. Mégis ezen buktak le. Az osztály fiútagjainak a fele eljött a találkára, akadt, aki bevette a mesét, mások ugyan nem, de a kíváncsiság még olyan legényeket is idevonzott, akiket elvileg távol tarthatott volna a hűség. Hamar egyértelművé vált, hogy lóvá tették őket, de ki tudta megszerezni a telefonszámokat? Egyiknél aztán leesett a tantusz. A telefonáló „szőke hang” nem csongrádi kiejtéssel beszélt. Olyan barátnője pedig Győzőnek van. Se ő, se Szultán nincs itt, s az osztályfelelősnek van osztálynévsora, amely a telefonszámokat is tartalmazza… Nagy hiba volt a lányok részéről „véletlenül” arra sétálni. De hát egy ilyen heccnek ki kell élvezni az eredményét. A kárvallottak azonnal körbevették a lányokat, és telefonáltak a srácaiknak.
— Csajaitokat letartóztattuk! Ha azt akarjátok, hogy ne essen bántódásuk, hagyjatok csapot-papot-mamát-papát, és azonnal gyertek ide! — mondta a telefonáló, majd egyik lányból visongó hangot kényszerített ki.
A két fiú, csak néhány perce vált el Borókától és Ünigétől, el nem tudta képzelni, mi történt. A lányok nem avatták be őket egyéni akciójukba, csak utólag akartak együtt nevetni velük. Ők is hamarosan a körgyűrűbe kerültek. Ketten tíz ellen, elég egyenlőtlen felállás. Senki nem hitt ártatlanságukban. Már néhány járókelő is felfigyelt a csoportra, amikor Erdei Miki felkiáltott:
— Srácok, ezek nem is olyan könyvmolyok, amilyennek tűnnek. 1:0 a javukra, jó hecc volt! Lesz, amin röhögjünk a tíz éves találkozón! Legyünk úriemberek! Bosszúból lenyeletünk velük egy-egy sört!
— Nem iszom sört! — felelte rémülten Ünige.
— Miki, ne rontsd az ifjúságot! — tromfolta le Hevesi Janó. — A fagyi oké? Milyent szerettek?
Ettől a naptól kezdve aztán már lehetett „Borókával és radnótis barátaival” programot szervezni. No persze, néhány jól kiválogatott fénykép, ahol a lányok véletlenül se ültek-álltak srácaik mellett, elaltatta az aggodalomra hajlamos anyák kételyeit. Ha csapatban vannak fiúk és lányok, az biztonságos. Igaz, nagyobbakkal… De ha osztálytársaik közt nem találnak barátra, ebbe bele kell nyugodni.
Csak Boróka édesapja morgolódott:
— Előbb-utóbb belehabarodik valamelyikbe… — mondogatta.
Még Melinda vette pártfogásba kislányát. Boróka pedig megértette, az óra ketyeg, a bujkálást már nem sokáig húzhatja. Ám rettenetesen félt a beismerést követő anyai vallatástól. Az kinyithatja Pandóra szelencéjét, és lehet, ő megúszná egy fejmosással, de barátnője… Ha legalább megúszná a nyári vakációig… Elmennek szabadságra, és ott majd… Onnan Anyu talán nem hívná fel Ünige édesanyját, s mire találkoznának, letelne az a három nap, amíg egy csoda eltart.
A nagyobb fiúkkal-lányokkal való lógásnak megvoltak ám a kockázatai is. Ez már az után az emlékezetes első fagyizás után kiderült. Enikő azonnal kiszagolta kislánya ruháján a cigarettaszagot. Az anyai adrenalintermelést némileg csökkentette, hogy Ünigének se keze, se lehelete nem árasztott nikotinkátránybűzt. Egy ilyen számonkérés után pedig egy anya ne csodálkozzon, ha egyet és mást a fejéhez vág a csemetéje, főleg ha veszélyben látja a további baráti együttléteket, és azt sem, ha éhségsztrájk a büntetése.
Másnap reggel munkatársai észrevették Enikő elnyűtt arcát, és kivallatták.
— A lányok a nagyobb fiúk társaságában érzik jól magukat. Hamarabb érnek, mint a fiú kortársaik, úgy két évvel megelőzik őket. Összeillenek. Nem tudod burokban tartani. Már osztálytársai közt is sokan megkóstolták a cigit. Mindenhonnan ki akarod tiltani, ahol valaki cigarettázik? Ő nem gyújtott rá! Ennek örülj!
— Még nem…
— Te sohasem próbáltad?
— De… Egyetlen egyszer — vált hirtelen még komorabbá a hangja.
— S mégsem vagy dohányos. Hányadikos voltál?
— Nyolcadikat végeztem. Akkor kerültem az árvaházba. Rákényszerítettek, én is szívjak el egyet, hogy ne fújjam be őket a pedagógusnál.
— Nagy a nyomás… De már hetedikben is az. S ezt a csatát nem fogod tudni megvívni helyette.
— S akkor nézzem tétlenül?
— Ne tégy olyant, amivel belekergeted. Ez a legtöbb, amit tehetsz érte. Imádkozz! Talán sikerült jól nevelned eddig. S ha nem, nézz körül. A kollektíva több mint fele dohányos. Épp akkora katasztrófa?
— De…
— Igen, jó lenne, ha legalább MÉG nem — nyomta meg a szót. — Én tudom, már ötször próbáltam leszokni… Mi rosszabb, Enikő? A magányosság, vagy a cigaretta? Melyiknek vagy kiszolgáltatottabb?
Szombaton reggel Ünige pattanásig feszült idegekkel kezdett öltözni.
— Hova készülsz? — kérdezte édesanyja.
— Borókához!
Nyelve hegyén volt a támadás: „Már oda se mehetek?”
— S találkoztok a többiekkel is?
— Igen — fonta keresztbe a karját a kislány agresszív modorban.
— Ebédre légy itthon. Öttől színházba megyünk!
— Itthon leszek — könnyebbült meg, még ha az anyai meglepetés fel is borította saját számításait. Mehet a haverokkal, s ha ma igen, akkor biztos legközelebb is. Legszívesebben édesanyja nyakába ugrott volna, de azzal elárulta volna magát. Csak arca ragyogott fel: — Kösz, Anyu!
Ha első ütközetét meg is nyerte a cigaretta ellen, a csatának még nem volt vége. Nagy nyomást tud gyakorolni valakire a baráti kör, főleg, ha valaki nem vezéregyéniség. Annak pedig még Győző és Szultán se nevezhette magát, hát még a két kislány. A két könyvmolynak tartott „zseni” srácot éppúgy nehezen fogadta el a közösség, mint a lányokat. Ha a többiek megtettek egy lépést, nekik is bizonyítaniuk kellett. Szultán fogadta el elsőként a felkínált cigarettát.
Néhány napra rá, Ünige Borókával együtt ment el az iskolából. A fiúk a Tisza-parton vártak rájuk. Elsőként Ünige csimpaszkodott Győző nyakába egy üdvözlő puszi reményében, de undorító bűz csapta meg az orrát.
— Fúj! Te cigarettáztál? — tolta el magától.
— Igen… — lepődött meg a fiú szerelme reakcióján.
Szultán a zsebébe nyúlt, és megkínálta a lányokat.
— Ha elszívsz egyet, többet nem zavar…
Boróka nem habozott. Ünige ellökte a kezét, majd Győzőt is eltolta magától, aki ismét közelebb hajolt, talán újabb kísérletet akart tenni egy békepuszira.
— Büdös vagy! Nem érted?
Borókáék magukra hagyták a civakodó párt. Tudták, semmi szükség rájuk. Győzőék oldják meg maguk közt az első komoly szóváltást. Ők már rég túl voltak a sokadikon. A „Mészáros Familyben” zajlott az élet.
Győző eleinte próbálta békíteni kedvesét, de a dacos hallgatásba zárkózó Ünigéről minden lepergett. Testtartása merev lett, elutasító, még amikor oldalról próbálta átölelni, akkor is. Végül elengedte a lány vállát, s megelégedett azzal, hogy megfogja a kezét, azt, amelynek meleg érintése máskor felgyorsította szívverését. Most jegesen hidegnek érezte, kedvese ujjai nem kapaszkodtak belé. Végül felvette a kesztyűt, elengedte. Sétált a lány mellett, háta mögé rejtett kézzel, fogát összeszorítva, igazságtalannak és túlzottnak érezve a vádat. Ünige nem volt ott, amikor a srácok cikizték, amiért nem meri…
Csapda az ilyen játék, a szerelmesek csapdája. Sok kapcsolat bukott el ilyen duzzogó játszmán. Egy ponton túl egyértelművé válik, maga a kapcsolat a tét, és a bűntudat arra kényszerít, hogy a másikra hárítsd az egész felelősséget. De ki törik meg? Hatalmi csata ez, ilyenkor dől el, ki viseli a kalapot. Ki félti jobban a kapcsolatot?
Nem lehetett e csatát sem a végletekig húzni-nyúzni. Csak haza kell menni előbb-utóbb. Normális esetben otthon kibőgheted magad. Ha nem a szülő vállán, legalább a szobádba zárkózva. Ám Ünige nem védekezhetett így: „Borókával összevesztünk.” Édesanyja nem esett fejre. Egy szakítás után már csak a hónapok óta tartó hazudozás beismerése hiányzik tejszínhabnak…
Győző végül felvállalta a férfisorsot. A női hiszti nem számítástechnikai feladat. Feladta a dacos hallgatását, s a búcsúponton szembeállt Ünigével, s kissé erőszakosan megfogta mindkét csuklóját:
— Nekem se esett jól… De… Nem fogom többet…
Ünige nem válaszolt, csak megértően megszorította a fiú kezét, aki egy pillanatra csókra mozdult, majd megállt félúton. Hiszen büdös a lehelete…
Szorongva tette meg a hazáig tartó rövid utat. Anyunak nem kellene észrevennie, hogy időre van szüksége a megnyugváshoz. Aggodalma megalapozottnak bizonyult. Egyszer az életben az a hápé Xénia is hasznára volt. Rá lehetett kenni mindent, s szabadjára engedni a zuhatagot… Őszintén, végre sírni tudott a sok átélt megaláztatás miatt, melynek tortájára a versenyből való kizárás tette rá a tejszínhabot. A panaszáradata végén megrettent egy kissé, hátha édesanyja felmegy az iskolába emiatt. Megúszta egy kioktatással:
— Kerüld a konfliktusokat, kislányom…
Szultánék, bár úgy szokás, elváltak tőlük, hogy kettesben maradhassanak, még meglátták őket egyszer a távolból. Háát… Nem tűnt épp intim jelenetnek. Boróka másnap az első szünetben felkereste Ünigét. Aggódó-hitetlenkedő hangon kérdezte:
— Szakítottatok?
Mert hát egy elszívott cigiért… Szóval az nem épp válóok.
— Nem… — nyugtatta meg. — Rajtad nem érezték meg a szüleid, a…
— Ők is cigiznek, mindketten. Fejenként egy csomagot… Hazafelé menet elszoptam egy Negrót, majd első dolgom volt fogat mosni. Különben sem szoktam Anyuékat megpuszilni minden hazaéréskor.
Ünige meghökkent a bejelentéstől. Gyanúját szóvá is tette:
— Te próbáltad már régebben is?
— Először másodikos koromban. Akkor nagyon kihúztam a gyufát… Idén ősszel már csak morgott Apu.
A folytatást nem tudta elmondani, mert odajött Boróka egyik osztálytársnője, és megzavarta a beszélgetést.
Győző aznap délben egy szál piros rózsát hozott, vezeklésként. Bár Ünige „elolvadt” a virágtól, kiderült, elég kétes ajándék egy ilyen kapcsolatban, mint az övék. Mit mondjon otthon, honnan van, kitől kapta és mire fel? Vissza se akarta adni a nagy kibékülés után, nehogy megsértse kedvesét, be se merte vallani nagy dilemmáját. Hazafelé menet ugyan eszébe jutottak édesapja egyre növekvő rózsacsokrai, ám a közelgő találkozás édesanyjával elhessegette e ködös emlékfoszlányokat. Egy utcai kuka mellett megállt, már felemelte a tetejét is, de képtelen volt megválni a rózsától. Végül lecsapta a fedelet. Hazaviszi, és becsempészi az íróasztala fiókjába a füzetei mögé. Ezzel a szándékkal fordította el a kulcsot a zárban, de nem számította arra, hogy édesanyja aznap korábban hazaért.
— Hol jártál mostanáig?
— Öööö… Boróka cipőt vett magának, és vele mentem… — Ez hihető, hiszen ő is vásárolt magának még ötödikben.
— Mit rejtegetsz a hátad mögött?
Rémületében a kislány elpityeredett. Ám még ebben az állapotban sem hagyta el az őrangyala.
— Neked hoztam — vette elő a háta mögül a rózsát. — Szerettem volna, ha a vázában találod meg. Ne haragudj a tegnapiért…
Tényleg… összezörrentek. Enikőben csak a virág láttán tudatosult, hogy kislánya tegnap az ő gondjainak áldozata lett. Nem könnyű egy harmincas szingli nő sorsa. Lihegnek környékén a csorgónyálú kalandvágyó férfiak, főleg nősből van jó néhány. Komoly szándékú alig akad. Az egyiknek szinte bedőlt…
— Te bocsáss meg! Tegnap összevesztem egyik kollégámmal, ezért… — ölelte magához.
— Kivel? — jött a kegyetlen vallatás.
— Nem fontos… Nem ismered… — bontakozott ki bűntudatosan kislánya öleléséből, hogy kellő tiszteletet adjon az őszinte gyermeki szeretet kifejezésének, a rózsaszálnak. Bezzeg ő…
Ünige pedig fájó szívvel nézte az anyai örömöt. Nemcsak a féltékenység szorongatta szívét, hiszen édesanyja szobájában virít szerelme ajándéka, hanem lelkiismeret-furdalása is volt az alávaló hazugságért.
Jaj, ha Anyu rájön…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
