5. Epilógus
Amint bezárta mögöttük az ajtót, eltántorgott a bárszekrényig, elővette a szilvapálinkát, s azzal próbálta saját undorát lemosni. Azt nem sikerült, de rókáznia igen. Alkoholmámorban és hányás után kimerülve tespedt a fotelben, amikor a nyitott ablakon át egy pihét hozott be a szellő, amely az orra alá telepedett. Véletlenül beszippantotta, de sikerült orrlyukából kipiszkálnia. Ám hamarosan alig kapott levegőt. Még maradt ereje, kihívni a mentőt. Eleinte nehezen bár, de felelt a mentős kérdéseire, a végén már kihullt a kezéből a kagyló. Szerencsére elfelejtette bezárni az ajtót Bogiék mögött, s a mentősöknek nem kellett betörniük. Az intravénás hidrokortizon és miofilin hatására hamarosan magához tért.
— Mióta asztmás? — kérdezte a mentőorvos, amikor már szóba tudott állni vele.
— Nem vagyok…
— Ez asztmás roham. Azt jelenti ez az első. De nem az utolsó. Vizsgáltassa ki magát!
Másnap irány a szakorvosi rendelő. A további vizsgálatok igazolták a diagnózist, asztmája van. A tesztek toll-allergiát mutattak ki.
— A szigorú kezelés mellett ki kell dobnia minden tollpárnát a házból. Ez létkérdés. Évi 250-300 ezer ember hal meg a világon asztmás roham által okozott fulladás miatt. Nem játék.
— Párna nélkül alszom.
— Le kell mondania a madarairól. Majorságot tart? Vagy díszmadarat? Papagájt, kanárit?
— Egyiket sem. De nem tudok szabadulni a galamboktól… Most is véletlenül beszippantottam egy tollpihét.
— Tegyen szúnyoghálót minden ablakra. Tudom, gátolja a szellőzést, de…
— Csak kinyitom az erkélyajtót és…
Erre már az orvos sem mondott semmit. A halálközeli élmény aztán gyilkos gondolatokat ébresztett Szabolcsban. Ha másnak szabad az ő sólymát megmérgezni… Szegény ártatlan madár… Hétfőn első útja az iskolából hazafelé egy olyan üzletbe vezetett, ahol növényvédő és kártevők ellen használatos vegyszereket árultak. Patkányméreggel átitatott csali-búzát vásárolt. Egyik szomszédasszonya volt az elárusítónő, a másik lépcsőházban lakott. Ijedten érdeklődött:
— Tán csak nincs patkány a tömbház-lakásban?
Megnyugtatás végett bevallotta, galambok ellen kell. Amikor ezt kimondta, azonnal látta, a bősz állatvédők újabb képviselőjével áll szemben. Mindegy, legfeljebb majd nem köszön vissza…
Amint hazaért kisietett az erkélyre, életbe ültetni tervét. Ám az udvarlásban elmerült cinegepár látványától meggondolta magát. Nemcsak a galambok fogják elfogyasztani a gyilkos csalétket… Ki kellene találnia valami olyan etetőt, amelyhez a kismadarak nem férnek hozzá, csak a galambok. Nem olyan rég látott egy ismeretterjesztő filmet Új-Zélandról. Ott használtak hasonló szerkezeteket a védett kaka-papagályok etetéséhez a Karori Nemzeti Parkban. Az etető a madár súlyától nyílik ki, s mivel a haszonleső kistermetű madarak könnyebbek, nem férnek hozzá az eledelhez. Kell beszélnie egy mesterrel.
Már esteledett, amikor puffanást hallott. Egy döglött galambot talált az erkélyen, azt dobta be valaki. Hiába nézelődött, senkit sem látott. Vagy elszaladt, megkerülve a tömbházat, vagy bejött a lépcsőházba. Oda is kiment, de tudta, úgyis hiába. Amíg ő az erkélyről nézelődve kereste a tettest, már eltűnt saját lakásában. A tetemet levitte a kukába. Akkor még autója ép volt. Másnap reggel fél tízkor — aznap csak tízre kellett iskolába mennie — már törött ablakkal találta. Az ülésen üvegcserepek mellett egy jókora kő hevert, és egy galambtetem. Semmi sem tűnt el.
— Döglenek a galambok. Biztos valami járvány tört ki közöttük, s a bősz galambvédők tudják, gyűlölöm őket, s engem okolnak… — vonta le a következtetést. Ám az autója rongálása már bűntény, és jelentenie kell a rendőrségen. Mintha beteljesült fohászra történt volna, egy egyenruhás szólalt meg a háta mögött.
— Bartha Szabolcs úr?
— Igen én vagyok. Jó hogy látom. Az éjjel az autómat…
— Letartóztatom életveszélyes mérgezés okozásának alapos gyanújával. Ön megszegte a mérgező anyagokra vonatkozó 466/1979-es törvényerejű rendelet előírásait. Tette következtében két parkban sétáltatott kutya elpusztult, és ami legsúlyosabb, ma egy ott játszó kisgyermeket is a mentő szállított a kórházba.
— De hát én nem helyeztem ki semmilyen mérget! — rémült meg Szabolcs.
— Ön mérget vásárolt tegnap. Tanú van rá.
— De hát ki sem nyitottam! — adott gondolatban hálát az Istennek. — Jöjjön fel, és megmutatom a felbontatlan dobozt!
— Majd a házkutatás során… Tartsa a csuklóját!
— Jövök én anélkül is… — próbált ellenkezni.
— Ez a szabály. Megszökhet. Amit elkövetett, az súlyos bűntény, akár több év börtönt is kaphat érte. S ha az a kisgyermek meghal…
Szabolcs lábából kiment az erő.
— Legalább vegye jegyzőkönyvbe ezt is! — mutatta a megrongált autót.
— Erre nincs felhatalmazásom. Én az ön letartóztatására kaptam megbízást. Jelentette a rendőrségen? Amíg feljelentés nincs, addig nem tehetünk semmit.
— Most egy perce láttam meg, mi történt!
— Sajnálom, majd az őrsön letesz egy bejelentést, miután kihallgattuk.
— De hát nem hagyhatom így! Kifosztják a törött ablakú autót, elviszik az autórádiót, s a tettes…
— Sajnálom, ez a szabály. Az őrsről majd telefonál feleségének, amúgy is szüksége lesz ügyvédre…
— Egyedül élek.
— Szüleinek…
— Meghaltak…
— Akkor valakinek. Egyetlen telefonálásra van joga.
Kit hívjon fel? Végül az igazgatótól kért segítséget. Úgyis szólnia kellett, hogy nem megy be óráira, mert letartóztatták. A diri megígérte, segít. Miközben a hűvösön várta az ügyvédet azon merengett, hogy Dan Tartagă, aki tökrészegen vezetett, s két embert gázolt el a zebrán, szabadon védekezhet[1]…
Mester Levente ügyvédnek nem hiába volt jó híre a városban, értette a dolgát. A parkban megtalált mérgező csalik vegyi elemzése strichnint mutatott ki. Ezzel szemben ő warfarin alapú patkánymérget vásárolt, és a dobozt sem nyitotta ki szerencsére, s a házkutatás nem talált egyéb mérgező anyagot a házban. Kiderült a parkban rosszul lett gyermek állapota nem hozható összefüggésbe mérgezéssel. Mindezek után elengedték, továbbra szabadon védekezhetett. A sólyom halálát is strichnin okozta, s lehet, azt is ugyanaz a személy mérgezte meg.
Ez bizonyult ama utolsó cseppnek, melytől kicsordult a pohár, s radikális elhatározásra juttatta. Eladja a lakását, s ha kell, kiköltözik falura, de messze a galamboktól. Központi háromszobás tömbház-lakásáért remélhetőleg talál galambtalan vidéken egy viskót. Most már magányosan él, nem kell palota. Feladta a hirdetést, de egy meghűlés betette neki az ajtót. Azonnal előjöttek az asztmás rohamai, be kellett feküdnie egy hétre a kórházba. Jóformán haza sem ért, máris csengett a telefonja, potenciális vevő jelentkezett. Ha lehetne, most azonnal megnéznék, öt perc múlva ott lesznek. Már a kórházból való hazajövés is elfárasztotta, így épp csak háziruhába öltözött, s le kellett ülnie egy percre pihenni. Máris megérkezett az érdeklődő. Megtetszett a lakás, azonnal telefonált feleségének is, és máris nyélbe akarta ütni a szerződést. A kért hosszabb határidő sem zavarta, hiszen Szabolcs még nem talált cserelakást magának. A lakásközvetítő már állította is össze a szerződést, amikor az asszony kinézett az erkélyre, s meglátta az egy hete gyűlő guanót. A gyakorlati érzékű asszony azonnal rájött a háttérre.
— Itt ilyen sok a galamb? Ennyit szarnak? Azok ellen van a szúnyogháló is? Jaj, nem önt vádolták a galambok mérgezésével? Olvastam az újságban…
Mivel kétféle férfi van, akad olyan, akit papucs alatt tartanak, s akad, akit nem, s a különbség köztük, hogy az első kategória legalább őszinte. Az eladásból nem lett semmi, bár Szabolcs azonnal húsz százalékot is leengedett az árból.
— Ganédombra nem költözünk! — jelentette ki az asszonyka, s már távoztak is.
Szabolcs nézte a pálinkásüveget, s a múltkori eset jutott eszébe, amikor túllépte a határt bánatában.
— Azért sem leszek alkoholista miattatok! — jelentette ki épp bőszen, amikor ismét megcsörrent a telefonja. Mester Levente kereste, az ügyvéd.
— Mi történt? — kérdezte Szabolcs rosszat sejtve.
— Az ügyben semmi fejlemény, bizakodó vagyok továbbra is. Másért keresem. Van egy közös ismerősünk. Egy kilencvenöt éves idős néni, Alzheimer-kóros, és a mellettem levő házban lakik. Minap a Nagy Parkban találtam rá, eltévedt. Ajánlottam neki, kössön eltartási szerződést valakivel, mert ez nem mehet így tovább. Azt mondta, keressek meg egy Szabolcs nevű tanárt, aki már kísérte haza. Benne megbízna… Igen, Keresztúri Klári néniről van szó.
— Eltartási szerződést? — kérdezte Szabolcs gyanakodva.
— Igen, ön vállalja, hogy vigyáz rá élete végéig, s akkor örökli minden vagyonát, a házzal együtt.
— Valami még van… — érzett rá Szabolcs.
— Igen. Nem helyezheti el öregotthonban, és oda kell költöznie, hiszen a város másik végéről nem tudja gondját viselni. De arrafele nincsenek galambok. Mivel asztmás is… Az erdő mellett frissebb a levegő…
— És még? — gyanakodott továbbra is Szabolcs.
— Klári néni kikötötte, naponta el kell vinnie a parkba, hogy megetethesse a galambokat. Mivel már neki nincsen sok hátra, hiszen egyre több baj van a szívével is, ez az utolsó öröme az életben…
— Jaj nem…
Végül mégis igent mondott. Hogy szabaduljon a galamboktól, még etetni is hajlandó őket.
Klári néni még másfél hónapot élt. Aztán egy éjszaka örök álomra szenderült. A temetés után Szabolcs az égre nézett:
— Köszönöm, Uram, megkönyörültél rajtam, s itt lakhatok ezután, távol azoktól az átkozottaktól!
Első dolga volt telefonálni családjának, várja őket haza. Otthoni látogatásuk — bármennyire rosszul sikerült is, pontot tett Emőke németországi kapcsolatára. Kiadta Hans útját. Elvesztette munkahelyét is, végeredményben nem tudott integrálódni az echte Deutsch társadalomba, ahol kinézték maguk közül az „Auslandert.” Már amúgy is a hazatérésen gondolkodott, hiszen Bogi sem érezte jól magát ott. Nem ígérte konkrétan, hogy hazajön, de Szabolcs megérezte…
Ám amint letette a telefonkagylót, udvarában megjelent az első galamb…
[1] Megtörtént esetről van szó. A maffiakapcsolatiról hírhedt vállalkozó alkoholpróbájának eredménye eltűnt a törvényszéki orvostani laborból… Végül mégis elítélték.
