Engem minden kettéhasadt hajnal újranevel.
Amikor megcsókolom porcukor-homlokod,
az összes kínom, bűnöm megszégyenül.
Szívemmel halsz, míg tenyeremből eszel.
Amióta rájöttem, hogy egyedül
Istennek táplállak,
letérdepel bennem az alázat.
Hallgatok, és úgy viselem
szótlanságodat,
mint ahogy holt álmainkat tűri
takarónkon a selyem.
Hányszor képzeltem, hogy felém szaladsz,
s én leguggoltam, vártalak
kitárt karokkal – te nekem rendelt tünemény -,
hogy ölembe kapjalak.
Aztán nevetve utánad kiabáltam;
“Vigyázz, kicsim, el ne ess!”
Mindig üresek voltak az utak.
Egyedül te nem szabtál
az első pillanatban feltételeket.
Sosem voltam kevés, vagy hitvány.
Osztoztál velem égiek titkán.
Már éjjel kirügyezteted
párnánkon a sóhajokat,
hogy mire megvirrad,
virágba boruljon a mogorva harag.
Érted szövetséget kötöttem
a halállal, ha egy asztalhoz ülünk,
folyton megdöbben.
Már nem félek.
Te jöttél hozzám kételkedés nélkül,
és én éppen annyira szeretlek, mint
szeretni foglak, amikor
halvány arcod Istennek szépül.
Míg a reggeli fény belénk szeret,
tudom,
angyalok fészke a szemed.
