Alkony borult a végtelen tóra,
bíborszínű vére szétfolyt vizén,
s’ megült pár szitakötő íriszén,
utoljára még egy apró csalóka
fény, felragyogott Zeusz égiszén.
Tavirózsa kelyhe titkokat rejt,
összezárt szirmában alvó angyal,
ringatja álmát a víz, marasztal
a varázs, szépségére könnyet ejt
Isten és cseppje szívet vigasztal.
Csend fonódik békésen a tájra,
sötét karjával földanyát ölel
az ég, hol csillagok száza közel
sincs olyan távol, mint te. Magánya
vagyok az időnek, ez üldöz el…