Nem firtattam, hogy neve mit jelentett,
a stelázsin a dunsztos-üveg rendet,
a rúdon lógó kolbászt, szalonnákat,
a megdézsmálni nem csituló vágyat,
a zsíros vindőt, cukrot, lisztet, meg még
az állandóság szűkös végtelenjét,
egy apró hely volt, ahová az Áldott,
lecelofánozva dugta az álmot,
és ahová a nap tilos szakában,
egy karaj kenyér zsírért kóricáltam,
csak e dolog volt szentség az egészben,
a nagy iramban mégis körbenéztem,
hogy mi rejtezhet, abban is, meg ebben,
egy pillantással összekebeleztem,
a nagy hokedlin edények tanulták,
hogy őrizi tapasztalás a munkát,
a polcok hosszát, magasát, egészét,
a kilopott csönd szeletre kenését,
s a kis ablakon beleskődő égbolt,
egy mesebeli, óriás kenyér volt,
pár villanás, s én mégis mindre jobban
a gondtalanság örömét szuszogtam,
a sok csodát, mi végül mégis egy tény,
mint számtanpéldában a végeredmény,
hogy színig soha nem ürült az árva,
hogy nyelvem nedveződik illatára,
s lehunyt szememmel lopva-visszajárva,
betörölöm kezem a klottgatyámba.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.08. @ 14:46 :: Böröczki Mihály - Mityka