Fény lettem. Szélben táncoló.
Ím, bolyongok a sötétségben,
engem gyászolók gondosan betakaró
árnyéka is rám vetődik.
Testemet egyre könnyebbnek érzem,
velem most valami új kezdődik.
Fény lettem. Égbe vezető lépcsők
temető csendjében alig pislákoló,
– itt nem egyértelmű… mert most úgy jön ki a gondolat, hogy a lépcsők az alig pislákolók…
de erőm nagyobbik részét neked ajándékozva
szíved mélyén örökmécsesként fellángoló.
S míg te alattam keresgéled
– ez az alattad… hát… tudom, tudom… de inkább… esetleg a „földön”…
közös emlékeink szétszórt szavát,
én már feletted terelgetem a csillagok égi hadát.
– nem kell az a már – ez a már nélkül is egyértelmű…a vers „adja magát”
Fény lettem. Nem messzire távozó,
Mennybolt szélén letáborozó.
Mindenki által szeretve,
és akik engem keresve
felnéznek az égre,
könnyként szökök az emberek szemébe.
– akik keresve – akkor minek az emberek szemébe, hisz ők az akik…
”könnyként szökök a szemükbe”
————————————–
Szembejönnek, mit jönnek, rohannak a toldalékrímek…és jaj, de nagyon nem szépek L
Táncoló – betakaró –
Vetődik – kezdődik
Pislákoló – fellángoló
Szavát – hadát
Távozó – letáborozó
Szeretve – keresve
…na ezeket kellene egy kicsit át gondolni… Mert így nem simul, hanem roppan. Miért i ragaszkodsz ehhez a sorvégi „rímekhez”? Miután nem mindenhol „játszol velük”… „rejtsd el” ezeket a szavakat… hol végleg, hol pedig a versbe itt-ott „rátalálva”…
Ezen még dolgozni kell, Attila…
Hajnal
2012. 05. 12 estéjén
Andruskó Lali emlékére