„Hogy milyenek is a jászok? Jászberényben élve megtanultam.
Ők is sokfélék. Rendes, szorgalmas, takarékos, de konok emberek. Akit megszeretnek, azt befogadják, de nagyon nehezen szeretnek meg. Jó ideig a bizalmatlanság bástyái mögül tanulmányozzák a közelítőt, aztán csak egyszer lehet csalódást okozni nekik, többé nem hagynak rá alkalmat.
Dunántúlon — az én hazámban — alacsony, átlátszó kerítéseket építenek a házak elé. Belátni az udvarokba. Látszik a szép virágoskert, de a trágyadomb is, a rendetlenség is, ha az van. Válogatás nélkül tárva a kapu mindenki előtt, bőséges vendéglátásra, őszinte beszélgetésre.
A jász fiatalok már nyitottabbak, oldottabbak, de főleg az időseknél magasak a kerítések és még sejteni se engedik, hogy mögöttük mi lakik. Jász mivoltukat öntudatosan hangsúlyozzák, egyhamar nem engednek be, de, ha már igen, akkor meg is vendégelnek. Nem biztos, hogy a bizalmukkal is. Azt előbb alaposan ki kell érdemelni.
Ha mégis megfeleltél minden próbán, akkor megtudod, mit jelent a jászoknál a szeretet, a hűség és a pártfogás.
Az első vasárnap, amit egyedül töltöttem, azzal a tudattal, hogy nagy baj szakadt ránk — férjemet nagyon rossz állapotban vitte el a mentő —, felvettem a telefont és Borsfai Erzsikét hívtam, Sanyi barátjának özvegyét, az egykor meggyespelei lányt. Tíz percen belül mellettem termett, és ami akkor beindult köztünk, azt Jászberényben először tőle és a családjától tapasztaltam.
Még aznap telefonált a lányának, aki a kórház kartonozójában dolgozott, és ő másnaptól a férjem őrangyala lett. Ügyelt arra, hogy soha ne maradjon piszkos a pohara, evőeszköze, még meg is borotválta. Erzsike pedig engem támogatott, lelkierejével és szolgálatkészségével. Akkor még fokozottabban, amikor már az otthonunkban ápoltam Sanyit, és miután végleg elfogyott az élete. Ha ők nem lennének, akkor a túlerőltetett kezemmel nem bírtam volna megírni hosszú prózáimat. Az unokája — felnőtt fiatalember — segítségével jutottam az első számítógéphez és tanultam meg azon dolgozni.
A szerető, de távol élő családommal és barátaimmal ellentétben ők itt, a közelemben laknak! A napi kapcsolat — ami nekem szintén nagyon fontos — azt jelenti, hogy mindig ott segítenek, ahol, és amikor a legjobban kell. Egy itthonról megoldhatatlan elintézéstől, egyetlen, épp’ akkor hiányolt jó szóig.
Ha kezdeti özvegységemben kihúztam egy fiókot, akkor biztosan a kezembe akadt bármi: egy kulcs, aminek karikáján, a kicsi tiketten „pince” vagy „garázs” felírás Sanyi betűivel állt, vagy a doboz, a hegyesebbre faragott fogpiszkálóival, egy jegyzettömb a bejegyzéseivel, megvalósított praktikus ötletei, szigorú rendben… A lakásban lépten-nyomon minden apró jel rá emlékeztetett —, én csak álltam dermedten.
Valami sugallatra ott termett/terem Erzsike a hátam mögött, kezében egy szál virággal, vagy látszatra üres, ám mégis adó kézzel…”
~
A fenti sorokat a 2010-ben nyomtatásban is megjelent memoáromból idéztem. Akkor egy tűzrőlpattant, vidám és mindent megoldó, örökmozgó, csepp asszonyka sürgött-forgott a családjában és akár nálam is.
Az évek múlásával változott úgy az én Erzsikém, hogy a segítőkészsége megmaradt, de nem mindig jól sült el, amibe belefogott, és már az ő lelkét kellett inkább támogatni… egyre sűrűbben esett mély depresszióba.
Talán egy évvel ezelőtt kezdett kissé feledékeny lenni, aztán olyannyira, hogy döbbenten figyeltük, vigyáztuk, nehogy baja essék… Gyerekei, unokái körülvették szeretettel, gyógyszereit, pénzét felügyelte a lánya, aki pár utcával távolabb lakik, de naponta, munkába menet, munkából jövet hozzá sietett, kísérte, ha kilépett a házból, ellenőrízte a gázkészülékeit.
Csak egyet nem felejtett el soha Erzsike, a több, mint húsz éve eltemetett férjének képe előtt meggyújtani egy mécsest minden este.
— Nélküled, Lacikám, semmi értelme az életemnek… — és a szép dédunokáit szeretgetve is hozzá szálltak a gondolatai.
Karácsony előtt életmentő műtétre volt szüksége, mert eltitkolt emésztési panaszai miatt madjnem bélcsavarodást kapott. Megmentették, de azóta alig evett, el sem hagyhatta többé a kórházat. Nem is tudta, hol van, kik veszik körül.
Ma reggel szokatlan időben riasztott a telefonom, Erzsike lánya nehezen szólalt meg, aztán elfúló hangon belezokogta, hogy drága barátnőm hosszú, testet-lelket-értelmet emésztő betegség után, hajnalban végleg feladta. Picike madárteste úgy fogyott el, mint azok a mécsesek…
Pihenj Erzsikénk, pihenj békességgel… én pedig, bár jóval túl az ötvenen, Kosztolányi sorait morzsolgatom:
„ … szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”
Legutóbbi módosítás: 2014.06.08. @ 13:01 :: Pápay Aranka
