Tenger kékjén élt egy asszony,
három fia s lánya volt,
háza szirtek közt a sziklán,
kulcsőrzője vén kobold.
Kútja félszáz öles mélyén
sárkány lakott hajdanán,
veszejtett hős királyfikat,
s itt holt ezer szűz leány.
Rideg-szürke háza falán
mohát szőtt a zord Idő,
urát régről eltemette –
dalos volt, búkergető.
Három fiára volt büszke,
bátor volt mind és serény,
s három lányát – kövirózsák –
nem fogta folt, bősz merény.
Egy nap hívta az ifjakat
hálót vetni vízre kint,
lépjenek atyjuk helyébe
az elrendelt Sors szerint.
Három fiát küldte vízre,
tajtékot szított a Hold.
Három fiak büszkesége
vihar előtt nem hajolt.
Küzdöttek hullámtornyokkal,
vitorlájuk tépve hullt,
hánykolódtak lidércek közt,
míg tört csonk lett árbocuk.
Anyjuk várt hajnalt és reggelt,
szívében nőtt némaság.
Három naptól három hétig
éjt-nap’ szirtfokokra állt.
S halászok jöttek a hírrel,
fiakat a fjord rabolt,
hullámokból szőtt sírjukat
hálón ringatja a Hold.
Három hónap kínkeservén
három lány karolt belé,
viharoktól az Ég tisztult,
s éji sarlót tett elé.
„Vándor szelek, mind jöjjetek!” –
szívszakadtan így dalolt.
Könnye folyt kútja mélyére,
s vele sírt tükrén a Hold.
„Vándor szelek, mind jöjjetek,
míg tengert az Éj apaszt!
Óh, égiek, szívem hasad,
halljatok igaz panaszt!
Hozzátok hús-vér fiaim,
hozzátok őket elém!
Látva lássam mind a hármat
véremből, hisz mind enyém!”
Márton napot írt a naptár,
s három fia megjelent.
Kalapban, de sarutlanul
suhantak zöld tengeren.
Kalapjuk font nyírfaháncsból,
köntösük gyolcs – holdvilág,
talpuk alatt örvény forgott,
szívük sápadt kénvirág.
Mégis megörült az asszony,
hamar tüzet rakatott,
újra fényárban állt a ház,
fényárban az ablakok.
Tüzet raktak három lányok,
köré ültek mind – heten.
Italuk csend, holdsugár lett,
csillag hullt az’ éjfelen.
Vetett ágy készült szobákban,
tüll-ezüst fényt szórt a Hold.
Anyjuk térdelt lábtól lábig,
árnyéka földig hajolt.
S nap virradt új kakasszóra,
pattantak föl szikraként…
„Menjünk!”– szólt a legkisebbik,
s összecsapta két kezét.
„Anyánktól egy szót se kérdjünk,
felhők fölött vár helyünk,
addig járjunk hozzá vissza,
míg kővéset lesz nevünk!”
S elillantak, mint az esték –
három hattyú – feketén.
Három hattyú legendáját
kőbe vésve láttam én.
Azóta is – búzavető,
Márton napi éjjelen –
három hattyú tollászkodni
a sziklákon megjelen’,
míg a kútnál mi asszonyunk –
hallgatag, bús árnyalak –
ősz-hajnalok bíbor csendjén
sziklákon tüzet rakat.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.10. @ 18:36 :: Pásztor Attila - Atyla
