Mert a Nagy Sándor telep az olyan, hogy azon átszalad mindenki. Mindenki, aki valamelyik bevásárló központba vette útirányát Debrecenben. Annak nyugati szélén. A Nagy Sándor telepen még az idő sem úgy megy, mint más, normális(abb) helyeken. Vagy megáll, vagy szalad — mert dolga van. Átrohan. Közben találkozik ezzel-azzal. Vagy marad, vagy nem. Ez is, az is. Itt csak az áll meg, aki itt lakik. Itt csak az lakik, aki itt akar, vagy akinek itt kell.
Velem szemben egy kölyök képű negyvenéves ember ül. Kreol bőr, nagy, barna szemek jellemzik, de a gének istentelen szemtengelyferdüléssel verték meg, ezt minden bizonnyal ellene fordították sors- és kortársai. No meg cigány is. Kancsalságát is szégyelli, de megegyezünk benne, hogy epilepsziája is életének része. Persze nála is úgy kezdődött, mint mindenkinél: világra jött 1974-ben. Debrecenben. Azután neki a család kimaradt: csecsemőotthon, gyermekotthonok, intézetek. A család, az elengedte. Szokványos. Aha. Neked.
Én nem akarok hazudni neked, ez úgy volt, ahogy én elmondom, és ez most nem olyan, mint amit úgy kezdenek, hogy megmondom az őszintét. Ott voltam Újvároson harmincöt éves koromig. Még ez után ismertem meg anyámat, apámat. Haragudtam rájuk. Most is haragszom. Akkor voltam harmincöt. El kellett onnan jönnöm, mert nem hosszabbították meg a tartózkodásomat. Mert eljöttem. Akkor indult egy program, hogy ott az intézeten belül, az otthonból kiválogatott emberek, akik alkalmasak a további rehabilitációra, szóval azokat elhelyezik ilyen lakásotthonokban. Én jelentkeztem rá, és akkor azt mondta nekem az igazgató, hogy te maradsz a seggeden. Egy reggelinél meg két olyan korú, mint mi, bántották, piszkálták a barátnőmet, akivel már huszonkét éve együtt voltunk akkor. Mondtak rá csúnyákat, azután ez lökdösődéssé, kiabálássá fajult. Ez volt az a két incidens, ami odáig vezetett, hogy én eljöttem onnan. Előtte már jöttek a testvéreim. Ez egy valódi balszerencse volt. Tizenhat voltam, amikor fel akartam velük venni a kapcsolatot, de akkor elutasítottak. Alapvetően pénzért kezdtek hozzám járni még a Lóverseny utcába, később pedig Újvárosba is, időnként, de olyankor csúfoltak. A többiek szerettek ugyan, de én elutasítottam őket és mégis hozzájuk mentem, mert amikor kijöttem az intézetből, nem volt hova mennem.
Magyarázza, hogy miért kellett feladnia a viszonylagos, intézet nyújtotta biztonságot, az ezt jelentő párkapcsolatot. Közben többször visszakérdez, visszakanyarodik a már elmondottakra, ismét bizonyít és igazolást kér. Érezni, hogy sokat járt pszichológushoz, a helyzetet ismerősként használja. Közben kér egy kávét, majd, miközben azt kavargatja, szégyenlősen kérne egy cigit is. Az viszont nincs, így némi csendet és csalódottságot követően, kávét szertartásosan kavargatva próbáljuk kibogozni az akkor történteket. Mert minden valaminek a folyománya és próbál valamiféle idővonalban továbbmenni. Az idézett részeknél az ő beszédmódját olvasni, a dátumok, számok is tőle származnak.
Annyira megalázóan beszéltek ott velem, hogy én nem akartam maradni. Megalázták ott az embert, olyan lelki terror féle volt. 2009-ben volt egy bírósági ügy is, gondnokság megszüntetése a gyámhivatallal szemben. Ez még az intézetben történt, ebből is volt baj, ettől kezdve szálltak rám. Én eljöttem onnan 2009-ben, a barátnőm meg ottmaradt, kilenc éve voltunk akkor együtt. Nagyon fájt a búcsúzás, mindenkitől, de persze a barátnőmtől fájt a legjobban, a testvéreim jöttek értem. Akkor nem volt pénzem — mindent feléltem két év alatt. — Családi pótlék, akkor volt munkám rézkábeleket nyúztunk, dolgoztam kertben is rehabilitációs járadékot is kaptam. Ezekből fizettem a gondozási díjat, az összes bevételem nyolcvan százalékát, ami talán olyan hatvanezer forint lehetett, a többiből cigarettát, kávét vettem. Még mindennap sírok, amikor felkelek és az intézet eszembe jut. Hiányzik az a tudat, lehet, hogy a biztonság?, ami nincs most.
Többször is belekezd a testvéreivel történtekbe, de mindannyiszor visszakanyarodik az intézethez. Mint valami elveszett paradicsomot emlegeti, hogy majd előjöjjenek a sérelmek és mégis a távozást vélje helyes döntésének. Közben jelenlegi védőjétől, mentorától kap egy cigarettát, amivel azonnal kirohan és boldogan fújja kint a füstöt.
A testvéreimnél nagyon brutális volt. Lopni jártak, én nem mentem bele a bulikba, meg hát a lenyúlásról szólt a történet. Vannak személyek, akiket kiszemelnek, elkábítják őket, kifosztják. Kábítószerrel is foglalkoztak, JVH, ezt terjesztették, felütik porral, valami porral. Megkóstoltam, pörögtem tőle. Volt rá példa, hogy bántottak is, amikor nem adtam oda a pénzem. A családit, a rehab járadékot. Vagy nem támogattam őket a rablásban. Ezek lökdösődések voltak. Kosz volt. Ha volt pénz, volt fa, ha nem volt, fáztunk. Ez egy régi típusú vályogház, kissé düledezik. Villany volt, időnként loptuk. A mindennapos élet a bűncselekményekről szólt és az uzsora visszafizetéséről. De én nem akartam fizetni, ezért fenyegettek. Egyszer, kétszer megvertek. Ki is jöttek a kommandósok, a nővérem külön lakik, ő szólt a rendőröknek. A testvéreim a vagyontárgyaimat is visszatartották. Könyvek, újságok, műszaki cikkek, ruhák, pipere holmik, néhány bútoromat már korábban eladták. — Szóval kijöttek a kommandósok, azok hoztak ki a testvéreimtől. Azután a nővéremmel bementünk a családsegítőbe, hogy visszakerülhessek az intézetbe, de nem lehetett menni, csak a k-i pszichiátriára. Oda nem akartam, de nem volt más. Nővéremnél voltam néhány napot, azután a gyámhivatal elintézte K-t.
Jó gyerek ez, nem ezt érdemelte volna — jön az asztalunkhoz L., aki a mostani lakhatást, túlélést szervezte meg Zs-nek. Addig azonban még össze kell szednünk a történteket, mert nem kevés az, amin ez az ember átment. Holott nem csinált semmit, csak éppen rosszkor, rossz helyre született és a hazai szociális ellátó rendszer a vegetálásra épít, nem pedig arra, hogy a hasonló sorsúak értékes, tehetséges emberekké váljanak. Magyarország jobban teljesít, valahol.
K-ban másfél évig voltam. Ott gyógyszerezték a bentlakókat, és amikor lezsibbadtak, ütötték, verték őket. Volt egy szoba, oda behajították őket és magukra hagyták. Volt még nemi erőszak is… Egy ízben a verőember, aki ilyen többiek fölé emelt beteg volt, szóval egy verőember gyepált, ütött-vert egy gyengébb gyereket. Odaálltam, hogy engem üssön, sikerült lenyomnom, és rámhívták a rendőröket. A rendőrök mondták, hogy ejnye-bejnye, de lejött nekik, hogy mi történt. Volt ott egy barátnőm, aki valóban barát volt. Leszedálták, megverték, felakasztotta magát.
Kiraktak K-ból, mentem Újvárosba, egy barátomhoz, akit Lucky Lukenak hívnak. Ott jó volt, mert tudtam tőle menni a barátnőmhöz, az intézetbe. Egy gyerek lakott mellettünk, alkoholista volt. Amikor beivott, kötözködött. Nem bírtam és eljöttem. Egy hétig hajléktalan voltam Újvárosban is, azután bejöttem Debrecenbe. Itt is csöveztem egy hétig, akkor igazoltattak a rendőrök, és bevittek a W. utcába. Kerestem a különböző hivatalokat és a gyámhivatalnál volt egy úriember, aki meghallgatott, munkahelyeket is próbált keresni, és felhívta az újvárosi intézetet is, ahol azt mondták nekem, talán még emlékszel erre, hogy maradsz a seggeden. Az a nő vette fel a telefont, aki ezt akkoriban közölte velem, és leírt engem. Ez megint megalázó volt. Közben albérletet kellett találnom, és itt a telepen sikerült is, de a kapcsolatom azzal az úriemberrel kopott. Itt befogadtak, kaptam munkát is, ilyen alkalmi munkát. Felkarolt itt néhány ember, kölcsönös a megbecsülés, ők is értékelik az emberséget.
L., a csapos ismét közbeszól. Szerinte jelentős részt hagyott ki Zs. az elbeszélésből, merthogy történt addig egy, s más, míg nyugodt helyet találtak számára. Közben jönnek, mennek az emberek mellettünk, többen nem tudják mire vélni, hogy Zs-vel beszélgetek, mert mi az érdekes egy ilyenben, akad olyan is, aki már mesélni akarja százszor különb történetét. Ilyenkor Zs. lehajtja a fejét, talán kissé vörösödnek a fülei, de nem szól semmit. L-től kap még egy cigit, kérek neki egy üdítőt, kimegyünk, nagyot szippant a dohány füstjéből, azt kérdezi, hogy ebből leeshet-e neki valami és valószínűleg csalódott, amikor nemleges választ kap.
Szóval először itt cigányoknál kaptam szállást. Jó módúak voltak, a körülmények is jók voltak, de embertelenek voltak. Hajnalban ébresztettek, rugdostak, kiabálták, hogy te geci, rakd rendbe az udvart, mire hazaérünk. Bántottak volna, de nem hagytam magam. Volt, hogy fejbe vágott egy vasrúddal. Állatokat kellett ellátni, kocsit mosni, takarítani, mindent, ami a csicska tartás. Nem tudtam fürdeni, ez nagyon zavart, elszedték az összes pénzemet, vetettek föl velem személyi kölcsönt (mondja a Bank nevét is), enni adtak, de húzták az orrukat. Ezek ki-be járnak a börtönbe. Amikor végül eljöttem, a fia napok óta be volt drogozva és nekem jött, betámadt. Elmenekültem, abban a rongyban, ami rajtam volt. Idejöttem, mert itt már beszélgettünk. Itt tudtak szerezni újabb szállást és kaptam ruhát, jótálltak értem, hogy kifizetem az albérletet, ha megkapom a pénzemet. Szeretek festeni, olvasni, bújom az internetet. Hívtak már vissza a cigányok, én meg kértem a holmimat, hogy adják ide, de nem adták. Járok dolgozni is, alkalmi munkákat csinálok, főleg kertekben. Hiányzik a barátnőm, meg az intézet is. A nővéremnek köszönöm, hogy segített, de a többi testvéremre nem vagyok kíváncsi.
Azt mondja L., hogy egy este megjelent Zs., remegve, közölve, hogy most már elege van. Egyszer vascsővel szétverték a lábát és már üszkösödött, amikor sikerült orvoshoz rohanni vele. Szóval átjött — folytatja L. — és még aznap el tudtuk helyezni egy barátunknál, akinek a fia kinőtt ruhái is jó szolgálatot tettek a srác esetében, mert még ruhái sem voltak. Igen, jótálltunk érte, azért, hogyha hozza a postás a pénzét, akkor fizeti a gyerek a lakbért. Járt egyébként hozzám, dolgozott a kertben, festett, onnan kezdtem megismerni. Tavaly télen egy szál ingben jött át, itt vett egy zoknit magának, mert még az sem volt neki. Csendes, jóravaló fickó ez, az Isten tudja, mit vétett, hogy így bánik vele az élet — mondja L., miközben Zs. csendben néz valahová, közben elpirul, mert dícsérik, könyököl a pulton.
A Nagy Sándor telepen az idő is átrohan, vagy megáll, mert itt csak az áll meg, aki akar.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.27. @ 10:53 :: Pogány Gábor
