Mint szőlőmunkás kapája durva nyelével
– kinek, mikor végre beérett az újbora –
akkor sem olyan nehéz egyedül maradnom,
ha már körülrajzik számos ivócimbora.
Nem nyűgöz le a világ ( eleje, se’ vége )
egy senki vagyok és jól tudom, hogy maholnap
röhögve körberugdalni az utca mocskán
nálam sokkal szánalmasabb koldusok fognak.
Kékvér lelkek közt pedig oly’ kevés a nemes
– ez a csendes, magányos arisztokrácia –
eltűrve, hogy a tevékeny ostobaságtól
mily védtelen az elnéző tolerancia.
Néha még reménykedsz, talán úgy hinnéd: mégis
– aztán újra beláthatod, hogy végül: mégse –
hidegen hagyta őket a letarolt szép is,
és nem rettenthette el a haragos ég se.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.11. @ 19:40 :: Schifter Attila
