Valaha, réges-régen két domb között megbújt szerényen egy kis falu. Lakosai szegények voltak, kicsi házakban laktak, kicsi kertjüket művelték, csak a szeretet volt nagy a szívükben. Itt az egyik kis nádfedeles házban született, nevelkedett Palkó.
Sokat játszott az udvaron. Homokvárat épített naponta. Szitálta is a homokot a várhoz, ha kavicsot talált benne, azt gondosan félretette, rakosgatta, válogatta, kőhöz kocogtatta. A legkeményebbeket külön rakta. Azután egy nagy kalapáccsal porrá törte, és szitálta, szitálta, homokhoz szórta.
Édesapja csodálkozva nézte. Nem gondolta, hogy fia fel tudja emelni a kalapácsot és ilyen nagyot tud ütni, hiszen még apró kis emberke volt.
Ahogy nőtt, növekedett egyre erősebb lett.
Öt éves lehetett, amikor kíváncsian állt oda az istálló ajtaja elé. Édesapja akkor vezette ki a lovukat.
— Hova megy, édesapám? — kérdezte kíváncsian.
— Matyi bácsihoz, a patkoló kovácshoz.
— Én is szeretnék elmenni — és megfogta édesapja kezét.
— Kicsi vagy még ahhoz, de ha nagyon akarod… hát legyen!
Egy mozdulattal feltette a ló hátára.
— Aztán kapaszkodj a sörényébe, mert nyergünk az nincsen!
A gyerek ügyesen ült a ló hátán a kovács házáig.
Erős, széles vállú ember volt Mátyás a kovács, tudta a dolgát. Egykettőre végzett a patkolással.
A kisfiú minden mozdulatát jól megfigyelte.
— Édesapám, szeretnék itt maradni — húzódott egyre közelebb a nagy kalapácshoz, amikor indulni kellett volna.
— Nőni kell még ahhoz — sóhajtott az édesapja.
— Maradhat, ha annyira akar. Este majd hazakísérem. Van két szelet kenyerem, szalonnám, éhezni nem fogunk — bizonygatta a kovács.
Így történet, hogy Palkó ettől kezdve minden napját a kovácsműhelyben töltötte.
Először csak nézte a munkát, apró dolgokban segített. Idő múltával, tíz évesen már önállóan dolgozott a kovácsműhelyben.
Csodákat meséltek hatalmas erejéről, ügyességéről a falubeliek.
Híre eljutott messze földre. Egyre többen megfordultak a kis faluban. Amíg várakoztak beszélgettek, híreket hoztak távoli vidékekről. Sokféle történetet hallott a fiú. Tréfákat, szépséges eseményeket hallgatott, amikor megállt a munkájával, verítéket törölni a homlokáról, vagy friss vizet ivott.
Évek múltak így, amíg egyszer csak valami megváltozott.
Az emberek türelmetlenek lettek, nem szívesen várakoztak. Háborúkról, gonosztettekről beszéltek, káromkodtak, gyakran összeverekedtek az udvaron. Palkó nem győzött igazságot osztani.
Egy este hazament idős szüleihez.
— Édesanyám, holnap szedje össze a falu minden lepedőjét, és varrjon nekem azokból egy nagy zsákot — kérte az édesanyját.
— Minek neked olyan hatalmas zsák? — nézett csodálkozva az ősz hajú asszony.
— Bejárom a világot, összegyűjtök minden rosszat abba a zsákba.
— No hiszen, ki is szakad az annyi gonoszságtól — sóhajtotta az édesanyja.
— Bízza csak ide, aztán szóljon, ha elkészült! — simogatta meg a kezét Palkó.
Pár hét múlva készen lett, még összehajtogatva is hatalmas volt a zsák, kiterítve meg betakarta volna a falut, akár egy nagy felhő.
Palkó hóna alá kapta és elindult vele. Bejárta a világot és úgy tett, ahogyan ígérte. Belerakott minden rosszat, gonoszságot, még a gondolatokat is.
Amerre elhaladt lépte után csak kedves, mosolygós emberek maradtak.
Ment, mendegélt, átkelt az Üveghegyen, amíg az Óperenciás tenger partjára nem ért.
Nem tudott tovább menni. Letette a zsákot. Nézte, nézte a nagy vizet és gondolkodott, ugyan mit csináljon.
Aztán meglátott egy hatalmas jegenyefát, csaknem az égig ért.
Csinálok én ebből parittyát, gondolta. Földig hajlította a fa tetejét, a felső ágaihoz erősen hozzákötötte a zsákot, aztán elengedte.
Repült a zsák, túl az Óperenciás tengeren. Vitte a világ minden baját…
Messze, messze, ahol földet ért, indiánok laktak. Csak bámulták, kerülgették a hatalmas zsákot, hegynek vélték. Hozzá sem értek.
Nem így azok a hajósok, akik sok-sok év múlva kikötöttek a parton… de az már egy másik történet.
