Recsegő hídon kelt át a lány. Tombolt a hőség, a rekkenő melegben, a folyón apró ágak úsztak. Útja messziről vezetett idáig, a hideg télből, a zölden sarjadó tavaszból, az őszi levelek suttogó fénye mellől jött, a városból, a hangzavarból, a hétköznapokból.
Nem félt egyedül. Mellette, nem is olyan messzire, két másik alak botorkált, hűségesen követték idáig. Úttalan utakon keltek át így együtt. Itt, a hídon bámészkodtak egy darabig, a két árny bőszen figyelte egymást, a nő tőlük kicsit messzebb nézelődött egymagában. A két alak megmozdult. Amint az egyikük elindult, elindult a másik is. A lány is előrelendült. A két fura figura nem is látta a karcsú alakot, egymást figyelték folyton fürkészve, gyanakodva.
Már nem is beszélték meg, merre kellene haladniuk, úgyis mást-mást akartak volna, s mégis mindig együtt haladtak. Egyszer az egyik, másszor a másik vette át az irányítást, de egy kis távolságot mindig tartottak maguk között.
A múlt és a jövő. Ők ügettek ezen a rekkenő nyári hőgutában, ketten. A múlt rugalmas léptekkel, frissen fésült, repkedő hajzuhataggal vándorolt, fiatalka volt még. A jövő görnyedt hátát időnként kiegyenesítve, lendületesen lépkedett, már látszottak arcán a szarkalábak. Valamit nagyon kutattak, de úgy tűnt, sehol sem találják. Biztos, valahol lemaradt, gondolták magukban, és néha sandán hátrabámultak, néha meg előre, hátha megpillantják. De az a titokzatos valaki, aki tudták, hozzájuk tartozik, sehol sem bukkant elő, így ők csak vándoroltak tovább. Egy útkereszteződésben tétovázva megálltak, s tanakodni kezdtek.
— No, most merre tovább? Arra egy város látszik — mutatott balra a múlt. — Egyáltalán nem tetszik nekem. Bár a terek mélyén úszik a mámor, s a házak ablakában is apró fénysugarakat látok, mégis, olyan szürkének tűnik…
— Ott egy magas hegy! Nézd csak, tartsunk inkább arra! A hegyek mellett látszik a mélység, így együtt maga a tökéletesség — intett jobbra a jövő.
— A véleményem változatlan, ne is menjünk tovább, térjünk inkább vissza a szigetre, ahol olyan könnyű volt minden, kedves, melengető szelídséggel hajlongnak a fák, s nézd, az égen is arrafelé jelent meg egy szivárvány! — jelentette ki hezitálva a múlt.
— Nem látom — szólt a jövő. — A meleg már égető. Gyere, pihenjünk meg ezen a tisztáson! Talán erre megtaláljuk azt, akit keresünk…
— Én még sohasem láttam, te is csak ábrándozol róla, de magad sem hiszed, hogy találkozol vele — akadékoskodott a múlt.
— Így igaz, de hátha éppen ma… no, gyere, telepedjünk le itt, ahol zöld a fű, és a fák árnyékában találunk egy kis hűs helyet.
— Hát jó, legyen — mondta a múlt komoran, és letelepedett egy fűzfa árnyékában a hídon túl.
Lassan falatozni kezdtek, hiszen enni mindkettőjüknek kellett, hogy legyen erejük folytatni az utat. Egyenként szedegették elő tarisznyájukból az éltető elemózsiát: napokat, órákat és perceket. Időnként egy-két pillanat a torkukon akadt, ilyenkor köhögve, krákogva falatoztak tovább. A múlt elfáradt lábait pihentetve dörzsölgette szemét, hátradőlt, s lassan álomba szenderült. Álmában újra élt. Olyan régen érezte ezt… Élettől sugárzott, szeme fénylett, vidáman hintázott, valahonnan halk zene szólt… Megállt az idő.
— Olyan, mintha megállt volna az idő. Érzed? A közelben lehet az, akit keresünk! — kiáltotta álmából felriadva a jövő felé.
— Hogyne érezném! — szólt ekkor a jövő, miközben lógázta a lábát egy padon, közvetlenül ébredező pajtása mellett.
Élvezte még kicsit az idő állását, majd egyszerre felszökkent, és indult is tovább. Tudta már, hogy biztosan létezik az a titokzatos lény, hiszen megállt az idő.
— Biztosan arra találjuk, induljunk gyorsan! Te mindig csak fékezel a sok okoskodással, nem bízol bennem, pedig én jól tudom az utat. Arra kell mennünk, hidd el!
— Te pedig mindent elkapkodsz. Nekem vannak tapasztalataim, bár igaz, ami igaz, nem túl jók. Az utak nem különböznek egymástól, és egyszer mind véget érnek. Különben is, jobb nem is látni, amit csak elképzelünk, te ezt még nem tudhatod…
— Már megint kezded, okostojás? Ha nem ismered meg a dolgokat, nem is mondhatsz róluk véleményt, én látni akarom, és kész! Na, gyere! Nem is vagy fiatal, csak annak látszol, belülről vén vagy, mint az országút — pimaszkodott a jövő.
— Te pedig olyan öreg vagy, mint a tenger, csak a lépteid frissek, de én látom a mélyülő ráncokat a szemed körül! — morogta bosszankodva a múlt.
Így csipkelődtek még egy ideig, de szemükből melegség áradt. Szinte részükké vált már ez az évődés, hiszen évek óta tartott már. Valami egészségtelen, függő viszony alakult ki közöttük a hosszú zarándoklaton, nem tudtak meglenni egymás nélkül, de azért a hiányérzet is ott téblábolt mindig a közelben. Erre már tényleg pontot kellett tenniük. A múlt megdörzsölte a szemét, feltápászkodott lassan, s hátát kissé kiegyenesítve, gyanakodva szökdelt tovább a jövő után. Hiába, nem szeretett egyedül lenni, poros emlékként elfeledve.
Amint a két alak eltűnt az út fordulójánál, egyszerre csak megjelent a lány. Valóságosnak tűnt, sokkal inkább, mint a két bizonytalankodó alak. Barna haját finoman meglibbentette a szél, szisszenő hangok hallatszottak a távoli partmenti fák felől. A lány talpát égette a kő, de ő rá sem hederített a távoli neszekre, csak lépdelt szép, nyugalmas tempóban, mezítláb. Később megpihent egy frissen zubogó, tiszta patak mellett, lassan, boldogan iszogatta az éltető vizet. Tükrében hirtelen meglátta önmagát, s maga mögött észrevette a settenkedő múltat, meglátta a vízben gyöngyöződő jövőt.
Meredten nézte őket egy pillanatig, riadtan felegyenesedett, majd sudár alakja egyre távolodott, később egészen eltűnt… s a könnyű szélben feltűnt egy délibáb.
Leszállt az est, a csendben megcsillant egy ezüstös holdsugár, nem látta senki más a lányt, csak én és talán a némán ácsorgó partmenti fák.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.11. @ 16:49 :: Vajdics Krisztina
