Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 66. Önmagát beteljesítő jóslat?

Nyomtatás

66. Önmagát beteljesítő jóslat?

Szűzmária ajtajára ragasztott óvszeres doboz is a minden csoda három napig tart egyetemes törvényét követte volna, ha a sértett annyiban hagyja. Ám ő mindenáron meg akarta találni a tettest. Bár a tanárkollégák is óva intették, s az igazgatónő se támogatta, saját kezébe vette az ügyet. Sorba hívatta be szünetekben a kirándulás résztvevőit, s kivallatta őket, mit csináltak este, ki látta őket, mit tudnak az esetről, kitől, mikor hallottak róla, stb. A nagyokkal kezdte, aztán egyre ment lefele. Csak olyan tehette, aki használta is. Bár… A szemétből is kiszedhette… Sok tiltott tevékenységre derült fény e vallatások közben, de ami őt érdekelte, arról senki sem szolgáltatott információt. Elég előrelátó lehetett az illető, vagy rendkívüli az összetartás, mert hasznos információnak nem akadt nyomára. Csütörtök délig „elfogytak” a IX-XII-esek. Péntekre, a karácsonyi vakáció előtti utolsó napra maradtak a hetedikesek és a nyolcadikosok.

Így az egész iskola — kicsik és nagyok — csak erről beszélt. Talán erre is számított a tanárnő, hiszen ha valaki tud róla — és valószerűtlen, hogy senki se tudjon — előbb-utóbb elszólja magát diáktársainak, s akkor már nyílt titokká válik. Egy elejtett szó, egy félrepillantás elég a vallatásban-fegyelmezésben gyakorlott fülnek-szemnek, s megvan az első nyom. Ki az, aki bár tagad, tud róla?

Xénia észrevette a sietséget, amellyel Ünige összecsomagolta a holmiját. Ám még e kapkodás közben is maradt ideje elővenni a szőlőzsírját.

— Találkozol Győzővel? Várj, van ceruzám… Meggyógyult?

— Igen… Ne, az nem kell! — hárított Ünige. — Anyu, ha meglátja, amikor hazamegyek, gyanút fog…

— Rendben — tette el a felkínált szépítőszert. — Hol találkoztok? A Tiszaparton?

— I-igen.

— Ó, na, ne rohanj úgy! Én is abba az irányba megyek. Nem árt néha a srácokat egy picit megvárakoztatni. Idomulnak! — kacsintott.

Ünige lelassított. Azért nem ártott volna, ha hátra is pillant. Vajon mit intett mögötte osztálytársnője, és főleg kinek? Xénia az erdélyi ünnepi szokásokról kezdte faggatni. Néhányan elviharzottak mellettük. Már közel jártak a találka helyéhez, amikor elővette telefonját.

— Menj csak, nem megyek gyertyát tartani. Eszembe jutott, elfelejtettem valamit, és írok egy SMS-t. Innen úgyis másfele megyek. Szia!

Ünige is mondott egy sziát, majd sietősre kapva lépteit, befordult a sarkon. Amit látott, attól aztán földbe gyökerezett a lába. Roxi épp a nyakába ugrott Győzőnek, és csókolózni kezdtek, ott az utcán, mindenki szeme láttára. Futásnak eredt. Még mielőtt befordult ugyanazon a sarkon, utolérte a fiú kiáltása.

— Ünigeee, vááárj!

Minek? Látni sem akarta többet. Még elérte a megállóból épp kiinduló villamost, felugrott, és azonnal be is csukódott utána az ajtó. Nem is nézte hányasra ült fel. Menekülni akart erről a helyről. Megcsendült a telefonja. Meg se nézte, ki keresi. Tudta. Lezárta azonnal. Még a csengetést sem akarta hallani. Csak bőgött, bőgött… Egy asszony megsajnálta, és megértő próbált lenni vele, kedvesen faggatni kezdte. Elmenekült. Leszállt a következő megállónál.

Csak kóválygott a városban. Maga se tudta, miként került a Tisza-hídra. Megállt a közepén, és nézte a híd lábától örvénylő vizet…

Enikő hiába szerezte meg a doktori címet, nem hozott neki nyugalmat. Az előlépés esélye megmérgezte a munkahelyi hangulatot. Sorban csalódott azokban, akiket, ha nem is igazi barátnak, de legalább jó kolleganőnek tartott. A végén már csak két embernek tudta kiönteni lelkét, mert panasza az akadt elég. Márta volt az egyik, a másik pedig Dr. Hévizi Bence, egy fiatal elvált orvos, aki akkor is kiállt érte, amikor közvetlen főnökével tűzött össze, és az orvossal szemben neki lett igaza. A jóképű férfi is kereste társaságát, s ismét az elé a dilemma elé került, amely miatt annak idején még Kolozsváron kosarat adott Dr. Köpeci Nimródnak: miként fogadja majd Ünige, ha neki udvarlója lesz, netán egy mostohaapát is el kell majd viselnie. Néha-néha mintha hallotta volna Gyöngyi szavait: „Jogod van elvárni megértését!” Máskor megrettent saját szándékától, s úrrá lett rajta a bűntudat. A doktori disszertációja jó ürügy volt a halogatásra. Ám ott benn valami még akkor is mondogatta: „Menj, menj…”

Márta nem volt oly határozott, mint annak idején Gyöngyi. Inkább csak jó hallgató. Megértette vágyait, de félelmeit is. Amikor ő másodszor férjhez ment, a nagyobbik gyerek belenyugodott, de a kicsi pokollá tette mostohaapja életét. Nem azért vált el másodszor is, hanem mert Pityu megcsalta, de…

E mesék se bátorították Enikőt. Ám Ámor szava egyre erősödött benne. Végül jól jött számára Ünige kérése: osztálytársaival akar szilveszterezni. A sikeres doktorátusa tiszteletére tartott kis banketten még irulva-pirulva válaszolgatott a férfinak. Ám túl nagy volt a nyilvánosság. Viszont hétvégén egyedül maradt, hiszen kislánya iskolakirándulásra ment, s egyre erőteljesebben visszhangoztak benne Gyöngyi szavai: „Nem lesz mindig a szoknyád mellett. S akkor nagyon üres lesz a lakás”. Háát… Ezen a szilveszteren már az lesz. Kolléganőivel — akik állandóan fúrják —, ha hívnák, se menne. Mártával igen, de ő nem hívta, és legutóbbi csalódása óta kicsit ki is fordult magából. Ha kérdezte, hol szilveszterezik, kitérő válaszokat adott.

— Talán hazautazom a szülőfalumba… — még ez volt a legkonkrétabb megközelítés.

S akkor megfogant benne az elhatározás. Hiszen Gyöngyi is azt ajánlotta: „Érte kötelességed megpróbálni legalább, működhet-e ez a kapcsolat. Ha nem, hát istenem… Kösd ki kezdettől fogva: Ünigéről lemondani nem alternatíva! Menj utána, amíg nem késő!”

Igen, ezt fogja tenni. Meg fogja próbálni. Bence is magára lesz. Bevállalta a január elsejei ügyeletet, nem mulathat reggelig, ha nyolcra a kórházban kell lennie, és életek függnek éberségétől. Ám egy kétszemélyes szilveszter beleférne… Itthon, nála, meghívja. Sütne-főzne valami finomat, egy pezsgőt is megihatnának, s ha…

— Bocsáss meg, Csaba… Félek egyedül… — rettent meg a gondolattól, s már-már elvetette az ötletet, de ezúttal Márta kísértete jelent meg gondolataiban, aki bizony nem vetette meg a családos férfiakat sem. Hogyan is fejezte ki magát? „Elegem van a férjekből, akiknek csak ingyen takarító-, mosó- és szakácsnő kell, aki mellett szeretőt tarthatnak… De nekem is hiányzik néha egy férfi-ölelés…”

De hogyan kezdeményezzen, miként bátorítsa úgy Bencét, hogy ne ajánlkozzon fel, mint egy prosti? Ez volt számára a nagy dilemma, melyet időnként el-elmosott a kétely, és a fel-fellobbanó bűntudat. A Gondviselő megsegítette, és a férfit is ágyhoz kötötte az influenza. Egész héten nem jött be a kórházba. Végülis nem rossz alkalom meglátogatni otthon egy lábadozót. Kollegiálisan… És ha… Ezt már csütörtökön döntötte el, miközben Budapestre vonatozott. Akadt valami sürgős elintéznivaló a SOTE-n, és őt küldte az egyetem. Este nagyon későre ért haza.

Az még nem aggasztotta, amikor a tíz órakor küldött SMS-ére Ünige nem reagált. Iskolában hangtalanra szokta állítani mobilját, s nem minden szüneten lesi, kereste-e valaki. Amikor iskola után telefonált neki, és a szintén robot felelt, még akkor is csak bosszankodott, arra gondolva, hogy letöltődött kislánya telefonja. Pont most kellett megtörténnie! Ám amint telt az idő, kezdett idegeskedni. Eddigre hazaért, nem látja? Attól a pillanattól, amikor már haza kellett volna érnie az egyetemről, kezdett komolyan ideges lenni. Miért nem hívja ő? Hiszen tudja, ha valamiért késik, mindig telefonál, vagy üzen. Mibe lehet ennyire belemelegedve? Vagy inkább mi történt vele? Hiszen máskor, ha SMS-t írt kislányának, hogy ne várja meg az ebéddel, előbb-utóbb jött a kérdés: „Mikor jössz, Anyu?” Most miért nem érdekli? Egy ponton túl már a lehetőség, hogy talán elvesztette a telefonját, vagy ellopták, se nyugtatta meg. Hiszen átmehetne valakihez telefonálni-üzenni. Valami baja lett? Érzelmeiben hol a düh, hol az aggodalom dominált.

Ünige összerezzent amint egy kemény férfikéz nehezedett vállára. Ijedten fordult hátra. Rendőr állt mögötte.

— Minden rendben van, kislány?

— I-igen…

— Nem úgy nézel ki… Mi a baj?

— Ö-összevesztem a… barát…nőmmel…

— Menj inkább haza, és sírd ki magad Apu vállán… Az én lányaim is engem használnak siratófalnak… Az első mondat nehéz. Aztán a többi jön magától.

— Nekem nincs édesapám… — indult meg a központ felé.

— Akkor édesanyádnak… Ha nincs édesapád, ő annál jobban aggódik. Menj szépen haza… — biztatta, és elindult mellette.

Ettől Ünigének eszébe jutott a lezárt telefonja. Ijedten nyúlt a táskájába, és kapcsolta be. Amint meglátta, hány nem fogadott hívás és SMS van rajta, egy „Jesszus!” hagyta el az ajkát.

— Mondtam, ugye? — csóválta fejét a rendőr. — Pucolj! De jobb, ha még most felhívod — tanácsolta, majd magára hagyta. Gondolta, ha édesanyját hívja, és ijedten, akkor talán mégis tévedett. A többi nem tartozik rá.

A „Bocs, Anyu, véletlenül lezártam!” — után következő lelkifröccs az utolsó tényezők közé tartozott, amire vágyott, mégis megkönnyebbült, amint meghallotta, édesanyja csak este későn ér haza. Ha ebben a lelkiállapotban meglátná, biztos kérdőre vonná, s még egy ilyen vallomás következményei hiányoznak neki… Most előtte a délután… De mihez is? Menjen, rendezzen jelenetet Roxinak, és még nevetségesebbé váljon?

Először bejelölte telefonján az összes SMS-t, ami Győzőtől jött, s mindet olvasatlanul kitörölte, majd a névjegyét is. Közben csorgott a könnye. Majd kezelésbe vette levelezőprogramját és a Skype-ot is. Sajnos a gondolatradírt nem találták ki… S ennek a csapodár alaknak kész lett volna odaadni a szüzességét tizennégy éves korában… Jól mondta Xénia, a fiúknak nem szerelem, hanem csak az kell! Hamis volt minden bók, vallomás, intim mozdulat és ígéret: „Örökké!” Az egész csak eszköz egy cél szolgálatában: „Add meg uram, de most mindjárt, ha nem, jó lesz egy prosti is”. Igen, Győző így jellemezte már első találkozásuk után Roxit. Még volt pofája azzal vádolni őt, hogy fölösleges hisztit és jelenetet rendez! Már akkor csorgott a nyála az aligszoknya alól kikandikáló felkínált combok láttán. Mi a francot esznek a fiúk azon a tüzelő szukán?

Eszébe jutott a szilveszteri mulatság. Hát ahhoz semmi kedve. Együtt Roxival? Nézze végig, miközben tánc közben smárol Győzővel? És ahogyan elvonulnak valamelyik szobába? Miközben mások rosszmájúan vihogva összesúgnak a háta mögött? Egyáltalán nincs kedve szilveszterezni… táncolni, mulatni, szórakozni, nevetni. Még ettől függetlenül sem. De miként adja be Anyunak? Miért nem akar menni, mikor gyakorlatilag kizsarolta az engedélyt? S jön majd a kérdésözön. Ha elszólja magát, és kiderül a múlt? Próbálta elképzelni a jelenetet. „Tudod, Anyu, nagyon összevesztem Roxival, látni sem akarom! Inkább nem megyek!” „Min vesztetek össze?” Nem jó…

Ám Roxi nevét kiejtve hirtelen rájött, holnap még találkoznak az iskolában. A fenébe is! Pont az osztálytársa kell legyen ez a gátlástalan lotyó? A fantáziája megindult, s elképzelte miként fog hivalkodni tettével, s gúnyolódni. Nem, nem fogja megállni szó nélkül, ismeri annyira. Másokkal is ezt tette.

— Ó, miért nem születtem fiúnak! Akkor bemázolhatnék neki egyet, még ha erősebb lenne, akkor is. Az, amit kapna, az övé lenne!

Némi női önsajnálkozás után már kezdett harciasabbá válni. Abban a pillanatban úgy érezte, képtelen lesz birka módra tűrni megaláztatását. A haját legalább megtépi, még akkor is, ha Roxi néhány kilóval súlyosabb nála.

— Megbánja ezt, akkor is! Megemlegeti! — fogadkozott, majd elővette a körömreszelőjét. Bár aznap reggel vágta tövig a körmeit — édesanyja sohasem hagyta, kicsit is megnövelje — nekiállt ékeket reszelni bele.

— Felszántom a képedet, az biztos! — fogadkozott.

Az egyre növekvő harciassága aztán már arra kezdte motiválni, visszaszerezni azt, amit elvettek tőle, aki számára a legkedvesebb volt: Győzőt. Nem hagyja annak a veszett szukának! Egy pillanatra megrettent az ötlettől, majd elvetette. Nem fog térden csúszni az előtt, aki megcsalta! Aztán már magára lett dühös, mert ez egyáltalán megfordult a fejében. Újra a megcsalt nő mazochizmusába zuhant. Ez teljesen elszívta erejét, ismét az a védtelen elárult, elkeseredett kislány lett, aki az örvénylő Tiszát nézte néhány órája. Szeretett volna valakihez odabújni, átölelni, s sírni, sírni… Egy könny sem jött ki a szelepen. Még arra sem volt képes. A rendőr szavai jutottak eszébe: „Menj inkább haza, és sírd ki magad Apu vállán… Az én lányaim is engem használnak siratófalnak… Az első mondat nehéz. Aztán a többi jön magától.” Neki nincs édesapja… Édesanyja nincs itthon, s ha hazajön, el kell rejtenie könnyeit, mert… Nagyiii! — villant eszébe, és lázasan kapcsolta be ismét a nemrég lezárt számítógépet. Végre betöltötte magát a Skype! Csalódottan vette tudomásul, nagymamája nincs online. Még neki se tudja innen a távolból elsírni, hogy Roxi… Az éles fegyverré élezett körme is beleakadt az ágytakaróba. Ez eszébe juttatta előbbi szándékát. A harci kedv ismét fellobbant benne. Józan(?) esze csitítani próbálta, s egyre azt hangoztatta:

— Ne alázd meg magad! Ne alázd meg magad!

Ám őrangyala tudathasadást kapott a kettős érzelmek közt. Egyik biztatta, a másik kézzel-lábbal próbálta megakadályozni, hogy elkövesse a hülyeséget. Végül mégis kézbe vette maroktelefonját. Akkor döbbent rá, nem tudja Győzőt felhívni. Sohase írta be a számot, ha hívta, mindig a nevet kereste ki… S néhány órája minden címet és számot törölt, ami Győzőhöz tartozott: telefonból, levelezőprogramból, Skype-ról… Elkeseredett erőfeszítéseket tett felidézni a telefonszámot. 0630 ez az eleje, ez biztos. Van benne két 25-ös és mintha 01-ben végződne, 252501 a vége… De milyen számjegy van a 0630 után? Az a sokadik memory scan után sem akart előjönni. Talán hármas? Megpróbálta. Kicsengett.

— Halló, Győző? — kérdezte.

Abban a pillanatban fellobbant benne a szándék, a fiú fejéhez vágni kutyát-macskát-bogarat-varasbékát, levezesse rajta dühét, majd lecsapja a telefont — örökre. Ám nem egykori kedvese felelt, hanem egy negyvenes női hang.

— Te büdös kurva, ha nem hagyod békén a férjemet, akkor…

Nem volt kíváncsi a kilátásba helyezett következményekre, hanem bocsánatkérést habogott a félrekapcsolásért, s gyorsan letette. Tehát nem hármas a negyedik szám. Talán ötös? Ám még egyszer nem mert vaktában próbálkozni. És ha mégse? Viszont a jó példa ragadós, az a nő is harcol a férjéért, aki feltehetően — lehet, fűvel-fával — megcsalta.

— Boróka első SMS-e! Abban küldte el Győző számát! Vajon megvan-e még? — kezdett magában hangosan beszélni, felvillanyozódva az ötlettől. Lázasan keresett a le nem törölt SMS-ei közt. Megvan!!!! 06304252501! Már nyolc számjegyet beírt, amikor ismét dühös lett magára. Az ágyhoz vágta a telefont, szerencsére nem túl nagy erővel. Leesett ugyan, de nem lett baja. Ismét erőt vett rajta a harag a megcsalatásért. Már nem Roxi, hanem hűtlen kedvese került gyűlölete fénycsóvájába. Amikor fantáziájában kimerültek a fiúra aggatható jelzők, ismét sírva fakadt. Aztán a sírás panaszba torkollt: „Miért?” Megelevenedett előtte a parki jelenet, amint Roxi Győző nyakába csimpaszkodott. S egyre erősödött benne a vágy, megmondani neki a magáét. „Azzal a prostival majd holnap leszámolok!” — fogadkozott. Határozottan tárcsázta a számot, egy női hang szólalt meg a vonal másik végén. Felismerte Győző édesanyjának a hangját. Ilyen dühösnek életében nem látott-hallott senkit, kivéve saját anyukáját, amikor nagymamájával veszett össze.

— Ide figyelj, te kis gátlástalan senkiházi! Ha megtudom, hogy még egyszer a fiam közelébe merészkedsz, felhívod telefonon, vagy írogatsz neki, velem gyűlik meg a bajod! Amíg meg nem ismert, egy jóravaló, tisztelettudó, őszinte, szófogadó gyermek volt. Azóta hazudozik, iszik, s ki tudja, lehet a drogot is megkóstoltattad vele!

Dőlt belőle a vád, fenyegetés, átok, s még a jelzőket sem válogatta. Ünige vagy kétszer ijedt kísérletet tett a vádak hárítására vagy pontosításra, de az anyai aggodalom lavinája mindent elmosott. Végül csak azért nem csattant a telefonkagyló, mert a mobilon nincs. Ünige is rémülten dobta el a telefont, mintha kígyóvá változott volna a kezében. Összekuporodva feküdt az ágyra, nehogy hozzáérjen a készülékhez. Mintha még az is megtagadta volna. Egy ideig ott feküdt nyomorogva, semmire se gondolva, az önsajnálatot már szavakba sem bírta önteni. Mindennek vége… Nézte egy ideig a fiókot, amelyben a gyógyszerek rejtőztek, majd megrettent saját szándékától. Egyre inkább a „Miért?”-ek lettek rajta úrrá. Ezek közül is egy kiemelkedett, s elnyomta a többit. Miért volt Győző édesanyja ennyire felveszve? A dolgok logikáját keresve a bénító érzelmek kissé háttérbe szorultak. A gondolkodás és az érzelmi vihar nem hagy helyet egymásnak. Saját édesanyja is patáliát fog csapni, amikor kiderül, a szinte egy évig tartó hazudozás, bujkálás. De… aztán eszébe jutott az alkoholra való utalás. Győző berúghatott, de alaposan… Akkor meg lelki válságban van… Majd a sok hívás és SMS, a Skype és e-mail… Mindet olvasatlanul törölte le. Még a szemétkosárból is eltűntette, mintha attól félt volna, hogy egyszer kísértésbe esik, és elolvassa őket… Jaj, miért tette?

A következő pillanatban már legszívesebben önmagát fojtotta volna meg egy kanál vízben, mert felmentést keres a hűtlennek… Majd ismét kételybe esett. De jó lenne valakit felhívni és tanácsot kérni. Vagy legalább kisírni fájdalmát. Xéniát? Roxi régi barátnője. A múltkor is a pártjára kelt, azzal vádolva őt, hogy túlreagálja a helyzetet. A házi vadászos mondás az ő agyszüleménye. Vajon még most is neki adna igazat? Nem kockáztatott. Boróka? Végeredményben még mindig a legjobb barátnője. Bár… Mit is mondott nemrég? „Te beteg vagy! Ha más karjaiba akarod kergetni, ez a legjobb módszer. Hisztizni, gyanúsítgatni, féltékenykedni, amíg elmenekül.” Most azt fogja mondani, „Ugye megmondtam!” Senkije sincs… Végül csak megemberelte magát, és tárcsázta Boróka számát. Nem felelt. Aztán eszébe jutott, barátnője említette, színházba megy szüleivel.

Vacsora nélkül feküdt le. Ami azt illeti, nem is ebédelt, de egy falat le nem ment volna a torkán. Szeretett volna elaludni, az álom hadd törölje ezt az érzelmi poklot, ám egy idő után már csak korgó gyomrára tudott gondolni. Még emésztőrendszere is kettős érzelmek közt vergődött, az éhség és a görcsbe szorult torok közt. Végül kiegyezett egy kefirben. Az legalább nem kell megrágni… Nehezen bár, de kivégezte. Feje borzasztóan fájt, ami egy időre átvette az érzelmek és a kétely helyét. Félálomban lehetett, amikor meghallotta csikordulni a zárban a kulcsot. De jó, hogy leoltotta a villanyt! Jujj! A szobájának az ajtaját nem csukta be! Az előszobában felgyúló villany elvakította.

— Már aluszol, kicsim? — hallotta meg édesanyja suttogó hangját.

— Szia, Anyu… — fordult be a fal felé. Jól számított, azonnal sötét lett a szobájában. Édesanyja becsukta az ajtót. Ezt most még megúszta. Aztán majd értesül ő is a történtekről. Győző édesanyja nem mulasztja el majd kiönteni lelkét Domonkos Anyátnak. Lesz akkora cirkusz, hogy Anyu is megtudja… Jaj, mi lesz akkor? Eszébe se jutott abban a pillanatban a karácsonyi ajándék, amit vett neki. Pedig ebben a hangulatban még az sem éri majd el célját. Inkább olyan értelmet kap majd, hogy azzal akarja megvásárolni a bocsánatot…

Anya is lánya is, egy faltól elválasztva végigforgolódta az éjszakát. Ám míg az egyiket a reményvesztés, a másikat a lehetőség tartotta ébren. Nő létére ilyent kezdeményezni… Végül:

— Holnap majd tanácsot kérek Mártától! — nyugtatta meg némileg, bár… őt más fából faragták. Azt tudta, barátnője nem lelkizne ennyit, mint ő. Azt mondja majd, amit ő tenne. De… beválik-e a tanácsa? Hiszen nagyon más fából faragták őket.