Ma végtelenné lettél bennem,
mint a csendületlen szavak,
amiket hozzád cipeltem,
hogy válladon roskadozzanak,
mert elmondani neked
olyan fontosak.
Aztán egy se maradt,
sem a “jó volna”,
sem amitől úgy rettegek.
Faggattalak, kérdeztelek
minduntalan,
míg nem maradt szó, gondolat,
mi nálad lehetne fontosabb.
Parányi sejtjeidet magamba bújtattam,
fehér volt a hajnal,
fehér arcunkra legyintett.
Az utolsó nap elől is elhúztam a függönyt,
s a párkányon megbicsaklott a tekintet.
