Egyszer négy keresztény barátommal együtt csatangoltunk a Feneketlen tó környékén. Aztán kiderült, hogy egyikünk, Gabi, aki kimondatlanul is mindig csoportunk vezetője volt, véletlennek álcázott hadművelettel terelget bennünket a XI. kerületi cisztercita templom felé. Már ennek közelében beszélgettünk, nevetgéltünk oldott hangulatban, amikor megkérdezte tőlünk, hogy nincs-e kedvünk meghallgatni Szenthelyi Miklós Bach koncertjét, ami nemsokára kezdődik itt.
Mindannyian szeretjük Bachot, úgyhogy kellemesen érintett bennünket a meglepetés. Beültünk a templomba, és a gyér közönség elé hamarosan kiállt Szenthelyi Miklós, egy szál hegedűvel szólószonátákat és partitákat játszani. Ezek még lemezfelvételről hallgatva is megrázó erejű művek, de így, élőben, teljesen elolvadtunk tőlük. Ez a zene, hasonlóan sok más Bach szerzeményhez — de lehet, hogy az összes ilyen —, nemcsak zene, hanem valami több is. Szövegen túli evangélium. Nem hiába nevezik Bachot az ötödik evangélistának. Én, a magam részéről, átkerültem a negyedik dimenzióba. Hallottam a csodálatos melódiákat is, de közben Isten előtt álltam, és átforrósodott a szívem az ő szeretetétől. Azután, mint egy feketelista, megjelentek előttem sorban bűneim, vagy inkább jellemhibáim, rossz tulajdonságaim, de ez is felemelő volt, mert mintha ezeket Isten azonnal át is vette volna tőlem, ugyanabban a pillanatban. Aki tud németül, tudja, hogy a bach szó patakot jelent — hát nekem a könnyeimből lett bővizű patak, miközben átjárt a bárányfelhős öröm és boldogság.
Lopva ránéztem Gabira. Ő is sírt. Nem tudom meddig, talán fél óráig tarthatott a koncert. Aztán megpróbáltunk visszaereszkedni a földre, összeszedni lelkünk köré testünk szanaszét röpködő darabkáit, és kitámolyogtunk a templomból. Ákos és Borka is ugyanazt élte át, mint Gabi meg én. Szabi kicsit józanabbul fogadta a hang-halmazállapotú Istent.
valóság
Mi is az a valóság? És mi, emberek mennyit fogunk fel belőle? Először megint megpróbálom tömören összefoglalni:
Útfélen (részlet)
… valóság és vágyak… pillanatnyi kielégülések, amelyek végeláthatatlan, kínzó újabb vágyakat nemzenek… állandósuló szenvedés, félelem, káosz, lebénulás, vakság, süketség, halál…
… nagy különbség, sőt szakadék a között, hogy szeretnék, vagy akarok valamit… a józanság szerényen és rettegve bújik el…
… élvezetek, csömör, gyönyör és gyötrelmek, amelyek eltakarják a természetes élet tisztaságát, az átélések csendes boldogságát, örömeit és fájdalmait… a mindenség ízét…
Egy ismerős, de kiismerhetetlen, mindent összezavaró lény jelenléte elszívja minden erőmet… egyre gyorsabban rabolja el éveimet, valamiféle tartozásra hivatkozva…
… a múlt felöklendezése és a jövő hajszolása, amelyek nem engedik észrevenni, megélni a jelent…
… képzelt képek, amelyek nem hagyják látni azt, ami szemünk előtt van, nem hatolhat el szívünkig… a rohanás, menekülés és sóvárgás, amelyek a kiindulópont és a cél között vannak az úton. Eltompítják a dolgok valódiságát, reziduálisra csökkentik az érzékelést, háttérré transzponálják a valóságot, és a szellemi világgal együtt, kizárják azt a tudatból… egy csak a jövőben létező kép: a kitűzött cél, vagy ábránd kivetítésével és felnagyításával.
… eszmék, amelyek kinőtt ruhaként lötyögnek az eseményeken…
… a növények és az állatok, sőt a kövek és a vizek is megváltásra várnak…
… nem lett jobb a világ… egyre pokolibb és vesztébe rohan… semmi sem változott, csak most már van egy esély… egy nagyon távolinak és nehezen megragadhatónak látszó reménység…
A kérdésem tehát, hogy mi is a valóság? Például, tudjuk, hogy vannak szellemi lények, akik többnyire nem láthatók. Isten, angyalok, démonok. Azt már nem mondanám, hogy többnyire nem is halljuk őket. Inkább azt, hogy legtöbbször nem tudatosul bennünk, hogy éppen őket halljuk, amikor halljuk őket. Ma már, keresztényként, sajnálom azokat, akik nem ismerik Jézust, nem ismerik a szellemi világot, és amikor szellemi lények szólnak hozzájuk, akkor azt hiszik, hogy éppen gondolkoznak. Mennyi ellentmondás keletkezik ebből az emberi koponyában! De mivel egybemosódik minden, azt hiszik, hogy ez mind az ő egyéniségükhöz tartozik. Nem ellentmondásokat, hanem egységet látnak. Az ilyen ember rendnek látja azt a szinte tökéletesen megformált káoszt is, ami a fejében van. Mindegy, csak úgy eszembe jutott… Mert az a tapasztalatom, hogy nagyon nehéz belépni a valóságba, az ember általában „véletlenül” jut be, sokan sokszor észre sem veszik, hogy ott vannak. Én is nehezen jutok be, alig néhány eset volt életemben — amióta tudom, mert átéltem, mi a valóság -, hogy saját akaratomból sikerült bejutnom néhány percre, tehát legtöbbször én is csak „véletlenül” jutok be. És azt is megtapasztaltam, hogy nagyon nehéz megmaradni benne. Még akkor is nagyon nehezen megy, ha teljes erőmből Jézusra figyelek, mert az anyagi valóság, a mindennapok történései könnyen elterelik, annyira magukra vonják a figyelmemet, érzéseimen, hangulataimon, gondolataimon keresztül. A Sátán pedig nyomában, a fellázadt angyalsereggel, minden erejével azon munkálkodik, láthatatlanul, a háttérben maradva, hogy ez megtörténjen: hogy kiessek a valóságból. Mindez Mártélyról jutott eszembe, ahol többször is beléptem a valóságba, és volt olyan is, amikor ez tudatosult bennem, és egy ideig sikerült bent maradnom.
a kocsmában
„El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? — így szól az ÚR…” ( Jer.23.24 )
Remeteségem következő napjaiban, amelyek majdnem egy évig tartottak, már másodszor próbáltam megvetni a lábamat Mártélyon, a tanyámon, ahol akkor még az összes komfortot egy hatalmas búbos kemence, egy jó tüzű sparhelt, egy fúrt kút, egy egyelőre még nem működő fatüzelésű bojler a reményteljes fürdőszoba-kezdeményben, meg egy vaskád jelentette. A reggeli fürdésem a következőképpen zajlott: először is tüzet raktam a sparheltben. Aztán két huszonöt literes kannát telenyomtam a kútból vízzel, és felraktam őket melegedni. Amikor ezekben felforrósodott a víz, átcipeltem őket a fürdőszoba-kezdeménybe, belezúdítottam a kádba, majd hozzáöntöttem még egy kannányi hideg vizet. Télen ugyan csak plusz néhány fok volt bent a hőmérséklet, de a forró pára a fürdés idejére kellően felmelegítette a levegőt a kis helyiségben.
Az irigykedők kedvéért elmondanám, hogy a tanya bejárati ajtajával szemben, mintegy tizenkét lépésnyire, van egy magántavam. Ezt egy markológép-kezelő bevonásával abból a gödörből mélyíttettem ki magamnak, amelyből a XIX. század végén a tanya vályogtégláihoz való sarat termelték ki. Annak helyén keletkezett, a felszivárgó talaj- és lezúduló esővízből. Tehát nyáron előfordult, hogy egyszerűen fogtam egy tusfürdőt meg esetleg egy sampont, és pőrére vetkőzve bevágtattam a tavamba. Úsztam néhány kört — ugyanis a tavacska kör alakú —, aztán elvégeztem a hasznos részt is: megmosakodtam. 2022 júliusában tehát ide száműztem magamat.
Rendszerint hajnalban keltem, és egy bögre feketekávéval meg egy cigivel, a tanya keleti oldalán, egy remekül működő, szétnyitható, állítható, sötétkék, Tescós, műanyag nyugágyban elnyújtózkodva vártam a napfelkeltét. Ez a várakozásom mindig beteljesedett, vagyis a napnak nem voltak jó meg rossz napjai: mindennap felkelt. Amikor a nyári szabadságomnak már vége volt, a mindennapi betevőért ugyan keményen meg kellett dolgoznom — mint azt a későbbiekben látni fogjátok —, mégis, ha mondjuk, egy meghatározott napfelkeltét veszünk az időszámítás kezdetének, utána három szabadnapom volt.
Ugyanis ebben az időszakban 24/72 órás munkaidő-beosztásban dolgoztam a Magyar Vöröskereszt Férfi Hajléktalanszállóján, Csepelen. A tanév során ráadásul havonta egy hétig Budapesten kellett tartózkodnom, mert a főnököm nyomására beiratkoztam az ELTE TÁTK szociális munkás szakára, hogy másoddiplomás képzésen megszerezzem a teológusi mellé a szakirányú diplomámat.
A harmadik napon azonban hajnal négykor keltem, mert el kellett érnem az ötórás vonatot, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Reggelit csomagoltam és indultam. A vasútállomásig kerékpárral mentem. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy imádott mudi kutyám, Terka — hiába szép szó, fenyegetés, vagy akár mindkettő egyszerre és felváltva —, mindenáron velem akart jönni, harminchat órára pedig nem köthettem ki vagy zárhattam be a házba. Nemcsak azért, mert még egy órára sem szívesen kötöm meg, hanem mert a nagy tanyaépület ajtóit macskabejárókkal szereltem fel Packa és Terka számára, hogy kedvük szerint szabadon járhassanak ki-be.
A tanyától és Terkától elbúcsúzva felültem a kerékpáromra — Packa ilyenkor még vagy aludt, vagy vadászaton volt távol —, megáldottam a tanyát, kértem Istent, hogy óvja meg, és amíg visszatérek, vigyázzon Terkára és Packára. Terka azonban nem vette komolyan a búcsút, és árnyékként követett. Sőt, az árnyéka sem látszott, hiszen ilyenkor még sötét volt.
A műút csak kétszáz méterre fut a tanyától, itt leszálltam a kerékpárról, mivel addigra észrevettem, hogy Terka követ, és szigorúan ráparancsoltam, hogy legyen szíves itthon maradni. De ő nem akart. Most képzeljétek el, amint télen, mínuszban, a szemembe vágó jéghideg esőben vagy hóban tekerek a műúton a vasútállomás felé, nyomomban egy villámgyors és kitartó mudi kutyával. A vonat nemsokára indul. A kutyát nem vihetem be a munkahelyemre, a vonatot pedig nem késhetem le. Ezért elhatároztam, hogy ha nem tudom lerázni, mégiscsak beviszem a Vöröskereszthez, vállalva a következményeket és bízva vajszívű főnököm elnézésében. De mivel ez egy nagyon kedves falu, már az első alkalommal megoldódott a problémám. Az állomásfőnök megengedte, hogy Terkát a biciklivel együtt bezárhassam a tárolóba, és vállalta, hogy néhány perccel a vonat indulása után hazaereszti. Terka ezután harminchat óráig önálló életet élt. Gondolom, legelőször hazament megreggelizni, aztán bejárta a környéket, hogy találkozzon ismerőseivel, barátaival és új ismeretségeket kössön. Ettől függetlenül — nevelő célzattal — még sokáig próbálkoztam Terka otthon marasztalásával, természetesen teljesen eredménytelenül.
De térjünk vissza egy huszonnégy órás munkanap utáni napfelkeltéhez. Ilyenkor előző nap déltájban értem haza, kivettem a kerékpárt a tárolóból, és ha nem volt nagy sár, akkor nem a műúton, hanem a falun és a többi tanyán keresztül közelítettem meg az én tanyámat. A faluból kiérve, a földút kukorica-, napraforgó- meg búzaföldeken át vezet.
Hamar megbarátkoztam a közeli tanyák néhány lakosával, elsősorban Szél Sanyival, aki az egyik legközelebbi szomszédom. Házaink mintegy háromszáz méterre vannak egymástól. Remek ember. Nagyon jó példa arra, hogy a pénz, a gazdagság nem fordít ki mindenkit önmagából. Sanyi mindenkihez kedves, mindenkivel jóban van, rendkívül segítőkész. Fő vállalkozása a libatenyésztés. Két „gyülekezete” van, egy a nyári tartózkodási helyükül használt jókora tanyán, a másik egy távolabbi birtokán. S bár sok növényt termeszt, ez nem elég a tízezernyi libának, még vásárolnia is kell hozzá. Nagydarab tizenhét-huszonhárom aranykoronás földeket művel meg. Zabot, búzát, tritikálét, kukoricát, lucernát meg egyebeket termeszt a libáknak, disznóknak, tyúkoknak.
Egyszer én is megpróbáltam növényeket nevelni. Március végén, még jó időben jött ez a gondolatom, s nekifutásképpen összevásároltam harminccsomagnyi különböző zöldség-vetőmagot. Aztán nekiláttam felásni a ház északi oldalában az egyetlen földdarabomat, amely némi termékenységgel kecsegtetett, mert az én földem nagy része szikes, maximum egy-kettő aranykoronás, ahol csak a legváltozatosabb fajtájú gyomok bírják a gyűrődést. Ahol meg eléri a tizenhét aranykoronás minőséget, ott egy gyönyörű kis akácligetem van. Tehát ugye, mi kell az ásáshoz: egy ásó (adott) meg egy ember (itt saját magamra gondoltam)… Viszont, mintegy félórányi ásás után, egyre nagyobbnak tűnt a kiválasztott majdnem száz négyzetméternyi terület, az ásó pedig egyre nehezebb és rakoncátlanabb lett, folyton ki akart esni a kezemből. Kiderült, hogy nem mindegy, milyen összetételű ember fogja az ásót. Ezért bementem az Ókocsmába munkaerőt toborozni.
Az egyik asztalnál meg is láttam az emberemet, Kormányos Bélát, aki még csak akkor kezdett bemelegíteni a nagyobb súlyok emeléséhez, egyelőre félliteres söröskorsókkal. Bélával megegyeztünk ötezer forintban, amiért egy nap leforgása alatt fel is ásta a konyhakertnek tervezett területet. Ezt én még háromnapi iszonyatosan kemény munkával meg is trágyáztam, a régen lakatlan birkaólból kitermelt ganéval. A környékbeliek általános véleménye szerint, ez a leghatékonyabb trágya. Aztán a munka szebbik részét már egymagam végeztem el. Vagyis elvetettem az előírásban szereplő sorközzel a magokat, és betemettem őket. Majd a reményteljes sorokat megjelöltem, egy-egy ágacska végére szúrva a magok színes papírtasakjait, hogy tudjam, hol fog nőni a paradicsom, a paprika, a tök, a veres és lilahagyma meg a fokhagyma, a dinnye, a burgonya és így tovább.
Aztán vizsgaidőszak következett, és én felutaztam Budapestre. Egy hónapra a fővárosban felejtettem magamat. Visszafelé a vonaton jutott újra eszembe gyönyörűséges veteményeskertem, amelyben ennyi idő alatt már szemmel látható változásoknak kellett történnie. Bizony történtek is. Az eső ugyan kissé eláztatta és megtépázta a címkéket, de azért jól látszottak rajtuk a gyönyörű paradicsom-, paprika-, hagyma- és egyéb zöldségek képei, meg utánuk a sorokban az egyenletes, jó másfél-két méteresre nőtt gaz. A palánták, ha egyáltalán valaha is kihajtottak, már nem éltek. Egyedül a burgonya sorokban leásva lehetett találni körülbelül gombostűfej nagyságú krumpliszemeket. (Ezek őszre borsószem nagyságúra nőttek. Közben felvilágosítottak arról, hogy a burgonyát nem egy hónap után kell kivermelni.) A mártélyiak tök rendesek voltak. Nem röhögtek ki, mint hasonló tragikomédia esetén a pestiek tették volna, hanem velem együtt búsultak az elmaradt termésen.
Visszatérve Szél Sanyira… ő a télvíz idején számtalanszor kimentett engem a vidéket uraló masszív sártengerből, amelybe gyakorta beragadtam autómmal. Beragadtam, tárcsáztam Sanyi számát, Sanyi jött. Traktorral, terepjáróval, ami éppen keze ügyébe került, és kihúzott. Egy ízben csak Erzsikét, a feleségét értem el telefonon. Erzsike kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet, aztán amikor ecseteltem neki szorult helyzetemet a dágványba ragadt gépkocsimmal, és kértem, szóljon Sanyinak, hogy jöjjön értem, még egy kérdést megkockáztatott, ami engem is gondolkodóba ejtett: „De Dávid, ez most már rendszeres lesz?”
Amikor egy-egy huszonnégy órás szolgálatból hazatértem, Packa macskám és Terka egymással versenyt futva jöttek elém, üdvözölni a hazatérő gazdit. Megköszöntem Istennek, hogy épségben megőrizte őket és a tanyát, megszeretgettem őket, majd ebédeltem, és nyáron lepihentem, télen pedig nekiláttam megrakni a búboskemencét. Ez utóbbi jó órás-kétórás művelet, de megéri a fáradságot, mert a kemence utána estig tartja a meleget. Akkor még egyszer alaposan fel kell fűteni, majd amikor már csak parázslik, lezárom a nyílását, és így másnap délelőttig jó idő van a házban.
Tehát felkelek, jókor hajnalban, kihurcolkodom a tanyaépület keleti oldalához, a hatalmas, több mint százéves kőrisfám alá, elnyújtózkodom a nyugágyamon, és várom a gyönyörű alföldi napfelkeltét. Ebben gyönyörködve, megiszom első reggeli kávémat, majd megfürdök és felöltözködöm. Kerékpárra pattanok, és nyomomban Terka kutyával elindulunk a kocsmába. Előtte, hajnalhasadtakor általában Packa még behozza megmutatni aznapi első áldozatát: egy-egy egeret, aki rosszkor járt rossz helyen.
Két kocsma van az ófaluban, az Ókocsma és a Horgász Presszó. Van egy majdnem ugyanakkora kiterjedésű újfalu és ott is van egy. Eleinte szinte mindig a Horgász presszóban kezdtem a napomat. Kértem magamnak egy kávét meg egy pohár vizet, kivittem az egyik asztalhoz, és elfogyasztottam a szemközti „Boszorkány” ábécében vásárolt reggelimet.
A bennszülöttek nagyon közvetlenek voltak, bár természetesen különcnek tartottak, mivel nem alkoholtartalmú italokat ittam; ráadásul az asztalomon egy Biblia, egy jegyzettömb, egy toll és Oswlad Chambers: Krisztus mindenek felett című könyve hevert.
Megismerkedtem a törzsvendégekkel, és ahogy múltak a napok, egyre több embert ismertem meg, nemcsak a faluból, hanem az átutazók közül is, akik vagy ide, vagy az Ókocsmába jártak be, felszippantani szokásos nedűiket és elbeszélgetni egymással a napi munkájuk megkezdése előtt. Voltak, akik itt várták autós társukat vagy főnöküket, aki aznapi munkájuk színhelyére szállította őket.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Bogár Gábor
