Lekvárt főzött. Eperből. A júniusi nap becsörgedezett a nyitott ablakon és összekeveredett a konyhát betöltő illatokkal. Ahogy megkavargatta a bugyogó édes masszát, kis fehér vattapamacsokban szállt fel a gőz. Hmmm! — gondolta. Biztos fog örvendeni a férje, mikor majd megjön. Az eperlekvár a kedvenc nyalánksága.
Még egyszer megkergette a lágyan szétomló eperszemeket, és visszaült az asztalhoz. Ma reggel, amint a befőttes üvegek után keresgélt a kamrában talált rá a szakácskönyvre. Jó régi jószág. A fedele itt-ott kirojtosodott, lapjai megsárgultak. Szívesen és gyakran használták, egy-egy recept mellé még megjegyzéseket is írt szép gyöngybetűkkel az egykori gazdája.
Csodálatos ízvilágba vezette olvasóját a könyv, így szinte alig vette észre, amint egy fénykép hullott ki a lapok közül. Az idő vasfoga megrágta itt-ott a sarkait, és a színe is sokat fakult, mégis jól látható volt egy gyönyörű, göndör hajú nő és egy kócos kisfiú. Elmosolyodott a kép láttán. Ismerte ezeket a rakoncátlan fürtöket. Az ő fiaik is ezeket örökölték. Teljesen ellenállnak minden fésülési kísérletnek.
Ebéd után, miután a fiúk kiszaladtak játszani, és ketten maradtak a kávézás csendes perceiben, a férje elé tette a fényképet. Azt egyszerre öntötte el a meglepetés, a szeretet és bánat hulláma.
— Hol találtad? — kérdezte az asszonyt.
— A receptes könyvben. El kéne menned hozzá. Hisz olyan rég nem látott téged.
— Minek? — kérdezte a férfi fájdalommal. — Hisz azt se tudja, ki vagyok.
— Menj csak el — nógatta az asszony. — Főztem eperlekvárt.
A férfi nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.
— Talán örülni fog neki.
Másnap délben mosolyogva nyitott ajtót neki az ápolónő a Rózsa Otthonban.
— Milyen rég nem láttuk! — üdvözölte a fiatalembert. — Jó, hogy végre eljött.
— Mi újság nála?
— Semmi változás — mondta szomorúan a nő. — De azért fáradjon beljebb. Megtalálja a nappaliban.
— Köszönöm — biccentett a férfi, és belépett. A nappaliban elvett a tálalóról egy üvegtálacskát, és belekanalazott az általa hozott eperlekvárból. Az ablaknál üllő hölgyhöz lépett.
Most is, mint mindig, megütötte az asszony szépsége, mely az idők folyamán szinte semmit se veszített erejéből. A még mindig dús haját csinos kontyba tűzték fel. Arca megtartotta lágy vonásait, bőre még mindig friss volt és üde. A szeme körül kirajzolódó pár ránc az életről meséltek. Csupán a szeme… Az volt egész más. Befele néző, már semmire és senki után nem váró, kiüresedett szemek voltak.
A hölgy kedvesen felmosolygott a mellette megálló fiatalemberre, de tekintete nem mondott semmit. Megköszönte a feléje nyújtott tálacskát, majd halkan dúdolgatva, lassan eszegetni kezdte a lekvárt. A férfi a lábaihoz kuporodott, úgy figyelte. Amint látta, hogy lassan elfogy az édesség, elővette a fényképet, és az asszony ölébe csúsztatta. Az meg csak nézte egy darabig, majd olyan hirtelen szólalt meg, hogy a fiatalember összerezzent.
— Milyen hőség is volt azon a nyáron! Apád eltorlaszolta a patakot, és árkot ásott a veteményesig, mert unta már a sok vizet, amit cipelni kellett. S te meg én egész délután pancsoltunk a vízben — kuncogott magában. — Életünk gyönyörű nyarai közül csak az egyik — mondta, és melegen elmosolyodott.
A férfi nem bírta tovább. Belefúrta arcát anyja ölébe, hogy elrejtse forró könnyeit. Anyja pedig rátette kezét a fejére, s mint régen, elkalandoztak ujjai a rakoncátlan tincsek között.
— Ne sírj, fiam — mondta halkan. — A nyáron majd megint lemegyünk a kis kertbe. Apád mérgelődni fog a zöldségek miatt, mi meg majd megmártjuk magunkat a patakban. És főzünk jó sok lekvárt. És mind eperből.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.26. @ 10:48 :: Kallo Imola
