Talpas Istvánnak és feleségének, Borikának csak egy gyermekük született, Sára. Hiába igyekeztek, hogy legyen egy testvére Sárának, ez valahogy nem sikerült. A család nagy szegénységben élt az erdő közepén, egy kis kunyhóban, távol a várostól. A városi nép úri nép volt, autóval közlekedtek sofőrrel, pompás ruhákban jártak és finomabbnál finomabb ételeket fogyasztottak. Szépen beszéltek, késsel és villával ettek, ismerték az illemet.
A Talpas család is tudta, hogy hogyan kell viselkedni, ismerték ők is az illemet, de a városi nép mégsem fogadta el őket, mert szegények voltak és kilógtak a sorból. Régi ruhákban jártak, amiket másoktól kaptak ajándékba, mert már megunták vagy kiment a divatból. Nem volt autójuk, lovas szekérrel jártak be a városba, ha muszáj volt, és ők sem szerettek találkozni az úri néppel. Úgy gondolták, jobb elkerülni az olyan embereket, akik külsőségek alapján ítélnek meg másokat úgy, hogy nem is ismerik őket. Egyetlen család élt a városban, akik nem vetették meg Talpasékat, a Mészáros család. Mészáros János és a felesége, Anna. Akkoriban a vezetéknév a foglalkozásra utalt, így hát ők valóban mészárosak voltak, és gyakran kisegítették Talpasékat némi hússal. Cserébe pedig Borika mindig adott nekik mézet, lekvárt és minden olyat, amit az erdőben fellelhető gyümölcsökből lehetett készíteni. A két család nagyon jól kijött egymással, de mégsem jártak össze, mert a városiak kiutálták volna Mészárosékat, és akkor a megélhetésük veszélybe került volna. Ezért csak akkor találkoztak, amikor Talpasék a városba mentek és csak akkor beszélgettek egymással, amikor senki más nem volt a boltban.
Egy napsugaras szép reggelen a szegény család a városba indult. A férj egy szakadt munkásruhában, őt nem érdekelte senki véleménye, a feleség egy hosszú bordó szoknyában, fehér blúzban mintás piros kendővel a fején és fekete csizmában, igyekezett szépen öltözködni, ha a városba mentek, mert zavarta, ha valaki kinevette, mert bizony sokszor előfordult, mint ahogy az is, hogy utána kiabáltak az úri asszonyok. Sára tízévesen már tudta, hogy mi a városi emberek véleménye róluk, ezért nem szívesen ment oda, de mivel nem maradhatott egyedül otthon, mennie kellett. Egy kis térdig érő piros ruhát adott rá az anyja és hozzá kis cipőt, ami persze picit már kopott volt. Talpas apuka befogta a sárga kancájukat a szekér elé, szegény kis öreg lovacskán is látszott a szegénység nyoma, de bírta még. Elindultak. Az asszony kosarában tojás, méz és lekvár volt, ezt vitte Annának ajándékba. Ő ennyivel tudott kedveskedni cserébe a jóságukért. Az út hosszú volt, két óra alatt értek be, szegény kancácska is elfáradt. Mintha ő sem szeretett volna a városba menni, mintha őt is lenézték volna. De nem lenézték, inkább sajnálták, ezért mindig akadt valaki, aki egy kis fűcsomóval kedveskedett neki, míg a család a boltba ment. Voltak bent páran, néhány úriasszony, és Talpasék mindig megvárták, amíg mások végeznek a vásárlással, amúgy sem engedték volna őket előre, még az is eléjük mászott, aki utánuk érkezett. Néha hallatszott egy kis kacagás is, ahogy összesúgtak a hátuk mögött. Végül senki sem volt már a boltban, átadhatta a finomságokat Annának, és Anna is oda tudta adni a családnak szánt húst. Megölelték egymást, és akkor Anna azt mondta:
— Gyertek csak! Gyorsan, amíg senki nem lát!
Borika meglepetten nézett rá és elindult utána a bolt mögé, ahol egy kis piros-bicikli állt.
— Sohasem mondtam el neked Borika, de volt egyszer egy lányom. Betegen született, fejlődési rendellenességgel és mindig tudtuk, hogy nem fog sokáig élni. Tíz éves volt, mikor meghalt…
Anna arcán lefolyt egy könnycsepp.
— Az övé volt ez a bicikli és most szeretném odaadni a te lányodnak.
Borika is sírt. A kis Sára szeme is könnyezett, nem csak azért, mert sajnálta Annáékat, hanem mert annyira örült a kis piros-biciklinek.
— Nem fogadhatjuk el. Biztos szép emlékek jutnak róla eszedbe — mondta Borika.
— Vidd csak el a lányodnak, ahányszor ránézek csak sírok és így legalább tudom, hogy örömöt okoztam vele egy olyan embernek, aki nem tudja megvenni a gyermekének, de hidd el Borika, sokkal inkább élnék szegénységben, mint a lányom nélkül, mert hiába minden pénz, a betegséget pénzzel nem lehet gyógyítani.
— Rendben. Nagyon fogunk rá vigyázni. Köszönjük!
Felrakták a biciklit a szekérre, még megitatták a lovat és lassan indultak is haza, hiszen hosszú az út. Sötét volt mire hazaértek, már nem tudta kipróbálni a biciklit a kis Sára. De annyira tetszett neki, annyira csodálta, nem bírta ki, ha nem láthatja, így a szülők bevitték a szobába. Amíg a szeme le nem ragadt az álmosságtól, addig nézte, annyira izgatott volt, már nagyon várta a reggelt, hogy végre kipróbálhassa. Majd egyszer mégiscsak elaludt. Kakaskukorékolás ébresztette, kiugrott az ágyból, kiszaladt a konyhába, megölelte az anyját.
— Anya! Annyira szeretlek!
Borika szemében ismét könnycseppek jelentek meg. Ölelte, csókolta egyetlen gyermekét és boldog volt, hogy egészséges. Már őt sem érdekelte a városi úri asszonyok véleménye, egyetlen dolgot tartott fontosnak, az egészséget. Kitolták a kis piros-biciklit az udvarra és Sára boldogan ült rá. Szülei nézték, ahogyan biciklizik és tapsoltak neki. Sára nevetett és nyomta a kormányon található dudát. Mindenki boldog volt.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.11. @ 06:34 :: Kató Marianna
