Napok óta mocorog, ficereg bennem a címadó kérdés. Tudom, nem lehet addig kisöpörni az agyamból, míg neki nem látok a megkeresésnek. Merthogy, az életemről van szó. Nem a létezésemről, hanem a sorsomról. A szerencsémről, a szerencsétlenségeimről. A találkozásaimról. A lehetőségeimről, melyeket elmulasztottam, megragadtam, észrevettem, vagy elmentem mellettük. A sorsomról, amelyben megragadtam, és irányítottam, vagy megestek velem események, melyekből okultam, vagy ami rosszabb, fel sem tűntek nekem. Hát, valahogy így.
Megszülettem. Ez az, ami mindenkivel megesik, de, azóta megtörtént velem a csoda: egy meditációban ismét megéltem az eseményt, s oly természetes volt, hogy ott vagyok ahol, hogy forgok lassan, erőlködve, fuldokolva, míg befordulok a végső kanyarba, ahol már az igazi valódi életbe lök ki egy fura erő (csak nem tudok róla), s itt történik a filmszakadás. Élek, s az már nem olyan nagy élmény. Akkor.
Tehát megtörtént. Anyám megúszta egy sikeres koraszüléssel, apám egy sérvvel. Beugrott ugyanis az ablakon (a körfolyosós bérházban), mert szerencsére nyitva felejtette, miközben a kulcsot elvesztette. Akkor még nem volt tragédia, ha az ablak nyitva maradt, nem sorakoztak betörésre készen a gazok, a kulcsért viszont fizetni kellett.
Rég volt, még az őskorban. Nyolcvan éve. Akkor is eseménynek számított a szülés, a korai különösen, pláne, ha kettő már halott volt előtte. Én tehát a magam egy kilo negyven dekájával diadalmasan feküdtem anyám karjában. Testével melengetett, a világért nem adott oda senkinek. A nővérem, amint meglátott, felkiáltott: Pont olyan, mint az Éva baba! Így lettem Éva, az eltervezet Rebeka helyett. Pedig milyen jól hangzott volna, ha kedveskedve így szólítanak: Rebus! Ó, ezek a nevek, amelyekről egyesek azt mondják, sorsfordítóak. De melyik? Amelyhez véletlenül jutottam, vagy az eleve elhatározott? Akkor nekem most mindkettő határozza meg a sorsomat? Vagy mind csak félig?
Szóval, megszülettem. Tudom, érzem hagy nagy szeretettel, örömmel vittek haza, és határtalan gondossággal vettek körül. Ma is érzem annak a mélységes szeretetnek a hőfokát, amely segített túlélnem saját sorsomat.
Közben történhetett valami, amelyről nincs tudomásom, mi lehetett, de akkorát lódított rajtam a sors, hogy nyolc hónaposan egy Heves megyei faluban találtam magam: Tiszanánán. Ott élt apám nővére, Juliska, aki úgy formázta apámat, hogy amikor megláttam, hozzábújtam, és nem sírtam soha többé. Nagyon szeretett engem. Oly mértékben, ahogy a meddő nők, akik végre szert tesznek egy gyerekre. A lelke nyomban örökbe fogadott. Sose tudtam megérteni, és tudom, fájt is nekem, hogy a nővéremet, aki kislány volt még, nem fogadta el. Ma is fáj nekem, hogy akit én szerettem, hogy lehetett ilyen rideg azzal, aki az enyém, s akit én szeretek. Ma is fáj, hogy már akkor éreztem, ezzel tántorít el engem magától.
A férje, akinek nem tudom elég nagybetűvel írni, hogy NAGY SÁNDOR, nem egy egyszerű parasztember volt, hanem maga a CSODA. Az ő szívébe belefért egy apró fürjecske, egy hatalmas ló, egy fialó koca, egy szál napraforgó, a gémeskút… egyszerűen minden, és mindenki. ÉN is. Az ő szíve telis tele volt szeretettel. És minden, és mindenki belefért. A bűnökre mindig talált magyarázatot, a hibákra mentséget, a rosszalkodásra ölelést. Ő aztán tudott szeretni! Mint anyu. Hát nem csodálatos, hogy két ilyen emberrel ajándékozott meg a sorsom már indulásnál, akik így tudtak példáim lenni?!
Kinek köszönjem? Nekik. Ma is tele van a szívem szeretettel, elengedéssel, megbocsátással. Ez nem jelenti azt, hogy nem ítélem el, ami rossz, helytelen, főleg bűn, csak nem érzem magam elhívatottnak arra, hogy én tegyek rendet a világban. Nem azért, mert rest lennék melléállni egy jó ügynek, csak keresem a mentségeket, amelyek odavezettek, pontosabban nem hiszek a megtorlás általam végzendő jogosságában.
Növendéklány koromban bizony nehezen igazodtam el az ideológiai szövevényekben, nem voltam elég fejlett önálló véleményalkotásra, hittem hát, amit mondtak, s magamévá tettem a szocialista emberpéldány alakjának eszméjét, a szocialista ideológia morálját. Háttér információim nem voltak, hibák, vétkek, bűnök ismerete nem állt rendelkezésemre. Hittem az emberben. Mondjam, hogy csalódtam? Ki nem?
Mégis, gimnáziumi éveim végére ismét volt három ember, akik szeretetükkel megóvtak sok olyan lépéstől, amelyeket talán elkövettem volna, de hála nekik, nem tettem. Ők a szüleim, akik hazavittek a háború befejeztével, és a nővérem, akivel idegenekké váltunk közben. Hiszen ő kisnagylányként annyi félelmet, tragédiát megélt, ehhez képest oly régen született az Éva baba, hogy ő aztán nem nagyon tudott mit kezdeni velem. Mégis elmondhatom, hogy rövid egy mondatos, véleményeivel, melyek többnyire tele voltak iróniával, rengeteget lökött az ízlésemen. Emlékszem, anyu szert tett valahol egy kötött, drapp-barna-bézs színű buklé ruhára, amit én magamra igazgattam, s amely nem igazán rejtette el, amit el kellett volna, de mindent kidomborított, ami titkolni való volt. Mire a nővérem:
— Olyan vagy benne, mint egy prézlis nudli. A ruha sorsa eldőlt.
Az almazöld ruha is hasonlóan járt, pedig azt rám szabták. Viszont rosszul.
— Mint egy őszbarack fagylalt.
Igen, a növésben lévő lánykák választani sem tudnak, nem is volt miből, meg bizony, nekik szép ízléses ruhákat kéne szabni, mert az alakjuk még sem nem női, sem kislány alak már. Ma már ez nem gond, akkor sem volt, mert ennél nagyobb gondok voltak.
Apámtól elleshettem a hűséghez tartozó viszony hülyeségig ragaszkodó állapotát. Nem tehetett róla. Tizenkét évesen Pestre került szakmát tanulni. Ezzel elvesztette azt a biztonságot, melyet az összetartó zárt paraszti közösség nyújtott számára addig. A szülőkhöz kötő biztonsága is elszállt a kisfiúnak. Nem szaladhatott haza naponta, ha mint kisinast kihasználták, kicsúfolták, bántottak. Elárvult. Ám felkarolta egy közösség, a szakszervezeti mozgalom. Ez a segítő szándékú, ám bigott csapat, mely célját tekintve messzemenően háborúellenes, minden burzsuj-, gazdagellenes, minden, amit rossznak tartunk magunkra nézve ellenes csoportosulás. Ez később kettévált, és a szabók kommunisták, a cipészek pedig szocdemek lettek. Ment a nagy rivalizálás. Jóval később, a II. világháború közeledtével ezekhez csatlakoztak polgári környezetből származó entellektüelek, akik nemcsak tiltakoztak, de tevékenyen tettek is a háború ellen. Akik életüket is áldozták a célért (Sallay Fürszt).
Ide került tehát az én szegény apám, ahol még olvasmányokkal is ellátták, a két háború is meggyőzte vélt igazáról, boldogan bólogatott tehát mindenre, amit zsarnokaink elkövettek, csak a halálos ágyán zokogta a karomban, vállamra hullajtva könnyeit:
— Nem ezért harcoltam.
De utolsó óráiban már némán feküdt összekulcsolt kézzel, ahogy a protestánsok teszik.
Ennyit a hűségről. Tény, hogy én magamévá tettem.
Anyu a drágám! Ő is hűséges volt. A férjéhez. És mindenhez, amit mondott. A falat kenyér halálos méreg hozzá képest. Anyu JÓ volt. És úgy tudott szeretni, mint senki más. Utolsó napjaiban azon siránkozott, hogy ő már nem tud segíteni senkinek többé. Nem tehet többé másokért.
Barátnőim is voltak, akik többnyire eltűntek, mert házasságom után vidéken éltem. Akkor még haszonállatokat gyógyítottak az állatorvosok. Az én férjem pedig valódi állatorvos volt.
A barátnőimről:
Lici szegény, elvesztette önmagát, de olyan példát adott nekem igényességből, szorgalomból, tisztességből, hogy örökké szeretettel gondolok rá. Amíg lehetőségem volt rá, segítettem a sorsát, de aztán magába rejtette egy félelmetes és hatalmas magány.
Milla, aki rokonom lett. Mert az ő anyai unokatestvéréhez mentem feleségül. Kertész Dénes lett a férjem, akit általa ismertem meg. Tisztesség, szorgalom, szeretet, odaadás, minőség volt a zászlajukon. Aki előtt ők vitték a zászlót, ott nem volt hiba. Elment ő is, ma három hónapja. Mindenki elmegy lassan.
Emmi. Nem tudom, később miért vesztettem el, de ő nem is akarta folytatni a kapcsolatunkat tudom, pedig én nagyon ragaszkodtam hozzá. Tőle lestem el, mit érdemes olvasni. Mi a divatos olvasás, és mi a minőségi. Mértéktartó öltözködésben, viselkedésben, együttérzésben, példamutató magatartásban. Muníciót kaptam tőle egész későbbi életemre. Apró testvéreivel, anyjával bujkáltak, hogy túléljék a német dühöt, a kicsik rosszak voltak, vagy csak nyafogtak, de Emmi türelmesen gondoskodott róluk, mert anyjuk dolgozott, kellett a pénz a sok kölyökre, mert az ország nem törődött a túlélőknek és a magukra maradtaknak sem lelkével, sem testével. Az ország levizsgázott. Nagyon. De a lakosság is. Nem adták vissza sem az otthonokat melyekbe beköltöztek, sem a berendezést, amit széthordtak, mindent a háború veszteségeként könyveltek el, a túlélők pedig szomorúan nézték, milyen kényelmesen élnek mások az ő javaikban. Tisztelet a kivételnek.
Emmiék tehát kiadták két szobájukat, amelybe ők is úgy költöztek be, hogy nem jött haza az a család, akik után üres lett. Jó és tisztességes magyarok széthordták a berendezést nyomban. Szedett-vedett volt az otthonuk. De voltak könyveik. Könyvtárból. Sok. Anya dolgozott, a lány tanult, később az apraja is.
Ezt a barátnőmet is elvesztettem, de megmaradt a példa. Úgy tudom, sokra vitte a szellemi ranglétrán.
Laci. Csak a nyarakat éltük együtt Tiszanánán a végén, hiszen ő Debrecenben végezte az orvosit, de úgy vigyázott rám, mint a nagytestvér a húgára. Csinos volt, fess, csupa egészség. Hatalmas munkabírással egy egész körzet gyermektársadalmát gyógyította. A közelmúltban beszéltem vele. Egyedül él, felesége elhunyt, ő megsüketült, látása is egyre rosszabb. A betegségét úgy hívják, macula degeneráció. Még olvasni is szörnyű.
Karesz. Ő különb volt nálam. Másoknál is. Ragaszkodásban, segítésben. Mindenben. Ő JÓ fiú volt. Csendes, halk, elegáns, csinos, sportos fiú, hatalmas szorgalommal. Hozzám hasonlóan ő is nehezen küzdötte le, és pótolta be hiányait, melyek származásából adódtak. Mi szerencsére hamar olyan közegbe kerültünk, ahol pillanatok alatt kiderült, mit kell bepótolni. Van, akinek erre egy élet is kevés. Mert a stílust megérezni, magunkévá tenni, nem esni túlzásokba, megtalálni egy bizonyos méltóságot, de nem elfelejteni honnan jöttünk, kemény munka.
Egy scarlát nevű betegség miatt kórházba kerültem, mely ráment a vesémre, szívemre, ízületeimre. Karesz látogatott, ápolt, óvott. Jött Dini, és hipp-hopp férjhez mentem. Belőle remek, sikeres, elismert orvos lett. Őt is elfeledték. Mint mindenkit. Nem szabad sokáig élni. Drága jó fiú. Nagyon keserű vagyok miatta. Is.
Dini. Ő a férjem. Ma is. Úgy hívtam, Dinikém, édes. Ha veszekedtem, akkor is. Ő nem ment bele soha a veszekedésbe. Viszont kaptam tőle ajándékot. Egy édes, aranyos, kínosan kellemetlen, öntörvényű apóst… Tizenkilenc évre. Azt mondják, jóból is megárt a sok. Hát ő, rossz volt, viszont sok. Viszont, kaptam tőle három gyönyörű gyereket, szerelmet, biztonságot. Mert nem akarta, hogy dolgozzam. Ő eltartott volna. Sok epegörcsben, sok műtétben volt részem, és azt a figyelmet, azt a gyöngédséget, amelyet betegségeim alatt kaptam tőle, soha nem feledem. Ki is alakulhatott a tudatalattimban egy olyan érzés, Dini mellett csak betegnek érdemes lenni. Lehetséges, hogy később a betegségekbe menekültem? Ugyanis a hétköznapokban eltűnt. Visszament szinglinek.
Kaptam tőle gyönyörű otthont, amit én alakítottam ki, diplomát, mert azt már levelező tagozaton szereztem, az is igaz viszont, hogy egy évig én dolgoztam, amíg ő tanult.
Kiváló ember volt. Hatalmas humán és reálműveltséggel, megdöbbentő irodalmi tudással. Gyűjtött könyvet, grafikát, festményt és barátokat. Tizenötezer kötetes könyvtárral ölelkezett, az egész megyéből keresték, mindenhol voltak barátai. Ő soha nem kért, de tudott adni úgy, hogy nem volt sértő, de megértő.
Jó társam volt. Ami maradt belőle e felsoroltak mellett. Nem volt hibátlan, de ez nem az a hely, ahol azt kutatnám, mit vétett, kinek. Senkinek nem vétett. Senkit szándékosan nem bántott, de sérült volt. Kiskamaszként deportálták, akkor, ott vesztette el az anyját és a lelkét. A sérültet, a bánattal telit hozzám hozta. Egész életét végig szenvedte azzal a rohadt kérdéssel a lelkében, hogy miért? Mármint, hogy miért történtek úgy a dolgok, miért halt meg anyuka ott és úgy, és miért nem halt ő vele, vagy helyette. Skizofrén állapot, de feleségnek lenni is, egy ilyen ember mellett.
Írónak, költőnek kellett volna lennie, ismeretei, ösztöne erre sarkallta, erőszakos, ellentmondást nem tűrő apja eltérítette választott pályájától. Ő döntött a fia helyett. Legyen állatorvos. Az mindenhol megél. Az állatok nem hazudnak, nem vezetik félre. Ezt a tudást bárhová kerül, használhatja. És minden ebédnél megkérdezte a fiáról:
— Ugye milyen jó, hogy állatorvos lettél?
— Igen, apuka — mondta neki a fia. Közben, amíg várta a kérdést, már görcsbe rándult a gyomra. Egyébként egyetemistaként már gyomorfekélye volt. Első terhességem idején rengeteget kínlódott a görcseivel. A szervezet jelez, ha nem boldog.
— Kinek köszönjem az életemet?
Megéltem nyolcvan évet. Hogy lehetséges ez? Egyetlen ősöm sem élt ilyen sokáig. Hiszen örökké beteg voltam, számtalan műtét áll mögöttem! Mi ez velem? Természetesen sokat vagyok beteg, szükségem van rá, hogy ebéd után pihenjek, de mindent ellátok, elintézek magam körül, csak a járásom hagyott cserben. Hosszabb távon a lábam leáll. Azaz rövidebben is. Köszöni, neki ennyi elég. A hosszú sétáknak vége. A rövideknek is, de a megszokott környezetemben, mely szép, kényelmes és ízléses, stabilan közlekedem.
Évtizedek óta, ha sikeresen elvégzek valamit, elégedetten ezt mondom:
— Köszönöm, Uram. — Észre sem veszem, csak mondom. Közben elönt a hála.
Soha előttem nem mondta ezt senki, senkitől nem hallottam tehát. Honnan e mondat? Honnan ez a köszönet?
Most idős koromban is mondom, csak azt nem tudom, miért. Utólag veszem észre, kimondtam.
Itt éldegélek a kényelmesen, biztonságosan kialakított lakásban, kedves dolgaim, növényeim között. Naponta leülök a számítógéphez és írok. Vallatom a múltat:
— Kinek köszönjem?
Megszámlálhatatlanul sok a szegény fedél nélküli, munkanélküli, elhagyatott ember, akiknek társadalmi segítségre lenne szüksége. Mindegy, hogy miért. Ezt kívánná a jóérzés, a szociális gondolkodás, gondoskodás. És mennyi a megkeseredett szülő, aki el sem meri mondani, hogy csak ő ad, de nem kap sem gondoskodást, sem szeretetet, sem segítséget a leszármazottjaitól. Olyanok, akik nem érdemelték meg ezt a közönyt, ezt a magatartást. S hallgatnak összezárt szájjal, nyelik a könnyüket, mert ez akkora szégyen, hogy jobb, ha titok marad.
Kórházban eltöltött rövid ismeretségeim alatt született vallomások élnek a tudatomban. A név már nincs meg, a történet él. Mennyi bánat, mennyi keserűség! Lehetséges annál nagyobb bánat, mint szégyellni gyermekünk viselkedését? Amikor a drága, imádott, az egyetlen, akit mindenről lemondva kitaníttattunk, s most nem tud mit kezdeni velünk? Mert kinőtte a szülőt? Ki lehet nőni egy szülőt?
Kinek köszönjem az életemet? Az örömeimet, a családomat? Kinek köszönjem, hogy elégedett vagyok a sorsommal, s boldog? Kinek köszönjem a sikeres éveket, s a békés öregséget egy olyan világban, ahol senki nem ölel senkit, senki nem ragaszkodik senkihez? Bennem pedig béke van, nyugalom — és írok.
— Köszönöm, Uram!
Berettyóújfalu. 2014, 07.08.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.13. @ 16:28 :: Kertész Éva
