Király Attila : Sírkő

Van az úgy, hogy egy megölt szerelem tetszhalott sírkövévé válsz. Olyanná, amire soha nem visznek virágot, ahol senki sem gyújt gyertyát. Egyetlen imát sem mondanak el érted, és örökre elhagyott az a másik, talán valami délibáb látszatboldogságért.

Fele annyit sem jelenthettél neki, mint ő neked, de ebből még nem az következik, hogy kevesebbet érnél. Egyáltalán nem, csupán ő egy idő után mást akart. Valami vagy valaki mást.

Csak heversz némán, az élet legeldugottabb sarkában, senki emberfiától sem bolygatva. Kezedbe temetett arcod mögé rejtőzöl a világ zaja elől. A levegő nem moccan, a legkisebb szellő is a válladra telepedve hallgatja a csendedet. Azt, ami telis-tele van csodás történetekkel.

Sok nap múltán, mikor már minden emlékedet befutotta az idő gyógyító borostyánja, valaki majd belebotlik abba a mohos kőbe, amelyben a te végtelen szereteted nyugszik.

Felhúzott szemöldökkel, rád csodálkozva lehajol hozzád, óvatosan igyekszik letisztogatni a rád rakódott rétegeket. Zárványaidban egykori érintések jéggé dermedt kezei, kihűlt sóhajok lehajtott fejű molekulái, csillogó szempárok fényének kristállyá konzerválódott ragyogása, forró vágyak izzadtságcseppjeinek sós homokká keseredett, magukban tovább sercegő atomjai bújnak meg.

Ahogy ismét végighúzza a kezét a kövön, mindebből megérez valamit. Szürkére kövült bőröd alatt megremeg a múlt, az összerezzenő emlékek az ő teste melege után kapnak. Érthetetlenül áll a jelenség fölött, de valamilyen érzést kivált belőle, mert hirtelen elhatározással úgy dönt, hazavisz magával.

Az esti félhomályban egyelőre csak a szemében tükröződik a titokzatos erő fénye, ahogy méreget téged. Hirtelen gondol egyet, s máris fényárban úszik a szoba.

Nekilát…

Gyönyörű szobrot farag belőled, mely bár hideg, de mozdulatlanságában is a megszólalásig hasonlít egy élőre. Otthona legszebb sarkába helyez, beszél hozzád, lassan végigsimít az arcodon. Talán még meg is ölel, és akkor ott bent az a régen kővé dermedt, megszakadt szív újra megdobban.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.07.22. @ 17:56 :: Király Attila
Szerző Király Attila 85 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.