Ozora főterén és főutcáján az 1900-as évek elején csupa nádfedeles ház sorakozott, a herceg tulajdonában lévő, alkalmazotti hajlékok is ilyenek voltak, és ezek egyikében élt Huszár Ferenc állatdoktor és családja. Itt, a környéken pappal, kántorral, tanítóval, jegyzővel a jó kapcsolatokat ápolni, a kialakult szokásokhoz igazodva volt kötelező. Igazodtak is, hisz a jövevényekre kíváncsiaktól hamarosan vacsorameghívásokat kaptak, amit illett viszonozni, és az emlékezetes vendéglátásaikról napokig beszéltek, nem csak Huszárné híresen finom főztje és kedvesen tört magyarja miatt. Közismert szigorú nézetei mellett a lódoktor humorát soha nem veszítette el. Néhányszor fel is bosszantották a kissé fantáziaszegény társaságból azok, akik előszeretettel meghívatták magukat hozzájuk, meg másokhoz is, de a viszonzás tőlük igencsak gyéren fordult elő. Egyszer végképp elveszítette türelmét Ferenc.
A legközelebbi bevásárló útján különös darabot pillantott meg egy toalett cikkeket hirdető kirakatban. Nevezetesen egy öblös éjjeliedényt, de nem ám a megszokott zománcozottat, még csak nem is porcelánból, hanem üvegből valót… hát megdöbbentő ötlete támadt. Olyan titokzatosan cipelte haza, hogy még ugyancsak éber élete párja elől is sikerült eldugni.
Kivárta, amikor eljött a következő vacsora, amire minden potyalesőt meghívott (ezúttal csakis őket), és a takaros kis parasztlánnyal — akit azért tanítgatott Karola, hogy majd felvegyék a kastélyba szolgálónak — gyanúsan sutyorgott egy sort, miközben a lányka előbb értetlenül tátotta a száját, majd olyan vihogásba fogott, hogy rendre kellett utasítania.
A meg nem hívottak nem értették a meg nem hívásuk okát, és a vendégek is felfigyeltek a megszokott társaság jeles képviselőinek hiányzására, de még nem gyanított senki semmi rosszat… Aztán mielőtt a forró májgombóc levest kimerték volna a házigazda tányérjába is, ő intett a lánykának, de figyelmeztette, türtőztesse ám magát… Mindenki égett a kíváncsiságtól, sejtve, hogy itt valami huncutság készülődik.
A lány — vörös képpel a kitörni készülő, visszaparancsolt nevetéstől — behozott egy asztalkendővel letakart tálat, és Ferenc elé tette, aki a kendő felett összedörzsölte tenyerét, majd széles mozdulattal felfedte a titkot.
Az asztal körül előbb döbbent felhördülés, még apró sikoly is hangzott, majd halálos csend következett… A csillogó, félre nem érthető, átlátszó edényben, aranyszínű lében barna valamik úsztak.
Ferenc földöntúli mosollyal nézett körbe, aztán fogta a leveses kanalát, és „Lássunk hozzá” — felkiáltással, jóízűen fogott a sörbe áztatott, olvadozó mézeskalács bekebelezéséhez.
Előkerült ám a repülősó, ezúttal még a férje tréfáin edződött Karola is majdnem lefordult a székéről. A vendégasszonyságok szájuk elé fogott zsebkendőikkel ugráltak fel és szaladtak ki, a felháborodott, vérig sértett férjeiktől követve. A fárasztó, viszonzatlanul szolgáltatott vacsoráknak azonban ezzel egyszer s mindenkorra végét vetette, míg a valódi jóbarátok, akik erről a lakomáról később értesültek, és ők eddig semmi védekező manővert nem tudtak kitalálni a potyalesők ellen, örökre megmaradtak. Ők értékelték az elég durva, de világos célzásról kapott hírt, és az akkori meg nem hívásuk okát.
Az már egészen enyhe megjegyzésnek tűnt a papától, hogy temetésre soha nem ment, és amikor ezt számon kérték tőle, megvonta a vállát: „Ő sem jön el az én búcsúztatómra, figyeljétek csak meg.”
Kedvenc kutyáját még Erdélyben Mukinak nevezték el, mindenhová vitte magával a család. Ozorán derült ki, hogy a főutcán lakik valaki, akinek a keresztneve Nepomuk. Ő jókat derült ezen, de nem úgy a Mukinak becézett őslakos, aki dühében szerzett egy csúnya korcsot, és a Huszár nevet adta neki… Na, elérte vele, hogy dédapánk oldalát fogta, amikor a kutyáját sétáltató Muki úr, a házuk elé érve így szólongatta, utasítgatta jó hangosan a szegény ebet: „Ide gyere, Huszár! Szolgálj szépen, Huszár!”
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Pápay Aranka
