Volt egyszer, messze bent, valahol egy lélek mélyén, ahol a Nap s a Hold évente egyszer csókot vált, egy gyönyörű királyság.
A királyné mosolygós szemű, ragyogó szívű, pajkos nő volt. Ebbe a játékos derűbe szeretett bele a király annak idején.
Mikor a palotájába vitte, a lány ragyogása betöltötte a palota minden zugát, s annak falai ontották tovább a fényt a királyság minden házára.
A király csodálta ezt a bársonyos fényt, a mosolyt, az örömteli szemsugarat, ami ha rávetült, büszkeséggel és erővel töltötte fel.
Jöttek is mindenhonnan a népek, hogy a király segítségét kérjék, s megfürödjenek a béke és a nyugalom fényében. Virágzott az egész ország.
A király azonban egy idő után már el is feledte, hogy máshogy is volt ez régen, annak idején. A vár most áll, a fény örök, a boldogság megkövült. Elszólították a királyság teendői, a vezetés gondjai miatt már nem mosolygott annyit. Fényhordó királynéja, ha látta ráncolt homlokát, s vállára tette kezét nyugtatón, ő másra figyelve, lesöpörte válláról a puha érintésű kezet észre sem véve, hogy királynéja halk léptekkel eltűnik a közeléből.
A királyné egyre többször sétált el a kertben egyedül, az égre emelve a szemét. Sétált egyedül, s körülötte valahogy halványabb lett a fény.
A király is érzékelte ezt, de azt gondolta, csupán elfáradt. Így lefeküdt aludni. A királyné nézve magányos pihenését, egy könnycseppet ejtett.
Másnapra megjelent egy sárkány.
S ahogy már az lenni szokott a sárkányokkal, s a királylányokkal a mesékben, elrabolta a királynét.
Mire a király felébredt, sötét volt a palota, s rideg. Hideg a fala, sötét minden zuga.
Akkor jutott eszébe királynéja.
Futott szobáról szobára, emeletről emeletre, toronyból a pincébe, de nem lelte sehol sem.
Mire teljesen kifulladt egy fénylő sárkánypikkelyt talált a vár egyik kapujánál.
Elment vele egy varázslóhoz.
— Királynédat sárkány rabolta el — mondta a mágus a kezébe adott pikkelyt nézegetve. — A búbánat keltette életre, s a királyné könnyeinek padlóra esett csengése vezette el hozzá.
— Könnyei? — kérdezte a király
— Nagyuram nem is tud róla? — kérdezett vissza a mágus, kutatóan vizsgálva a király arcát.
— De mi boldogak voltunk. Nem volt semmi baj. Mért sírt volna elő a mélyből egy sárkányt?
— Én ezt nem tudhatom. Ezzel nagyuramnak kell szembenéznie. S nem csak ezzel, ha vissza akarod kapni királynédat, hetvenhétezer tükörkapun kell áthaladnod, hogy eljuss a sárkány által őrzött barlangba, ahol a királyné raboskodik.
A kapukon kard lóg. Ha belenézel a tükörbe, át kell haladj rajta. Minden tükör megmutat egy eseményt, amikor ígértél valamit, de nem tetted meg, vagy elkövettél valami kényelmetlen, bánathozó dolgot, amit nem tettél helyre. A kard, ami ott van, védi ezt a helyet. Amint megpillantottad, mi van a tükörben, életre kel a kard, hogy megvívj vele.
Sokszor a látvány olyan keserű, s olyan mély fájdalmat ébreszt, hogy meg sem tudsz mozdulni. Készülj ezekre, mert ha a kard megsebez, megfeledkezel mindenről, ami miatt elindultál. Mindenről. Királynéról, királyról, királyságról, fényről…
— Jól van, jól — szólt a király — s mi van, ha nem akarok harcolni?
— Megteheted azt is, nagy királyom — hajtott fejet a varázsló. — A te választásod. A kaput ki is kerülheted. Ám akkor a hátadba kapsz egy nyilat. Ez ugyan nem lesz halálos, épp csak megsért, de úgy beléd akaszkodik, hogy nem bírod majd kihúzni. Egy király már járt így. Vastag páncélt húzott a nyilak ellen, s végig kikerülte a kapukat, rájuk sem pillantva a tükrökre (mert is minek bolygatni a múltat ugyebár). Az út felénél már úgy nézett ki, mint egy sündisznó, s olyan nehéz volt a páncél, hogy lerogyott a földre. Meg sem tudott mozdulni tőle. Mire levette a páncélt, megértve mit tett, s heves kardcsapásokkal elérkezett mégis a barlanghoz, már elkésett.
— Hogyhogy elkésett?
— Sietned kell, nagyuram. A sárkány minden egyes nap kedvesed bőrére: arcára, karjára, combjára, homlokára, rak egy pikkelyt, ami odatapad. A tízedik napon már a szívére kerül a sárkánypikkely. S ha ez megtörténik, sárkánnyá változik ő maga is végleg. S akkor nincs fény már. Csak sötétség.
— Mit tegyek? Már eltelt egy nap. Ha oda is érek időben, már soha nem lesz ugyanaz a lány! — kérdezte a király kétségbeesetten.
— Valóban nem. De királyom sem lesz már ugyanaz a férfi, mint most. Nincs rossz döntés. Az lesz, amit királyom óhajt! Maradhat minden így is, ha királyomnak ez így megfelel. Magányos, kalandokat hozó, akár dáridós örömteli napokkal, s azok minden rejtélyével. Vagy akár választhatsz más fényhozó hölgyet is, de meg nem harcolt tükörkapuk innentől álmaidban kísértenek majd, s eljutva ugyanerre a pontra a sárkány elragadja új hölgyedet is. Ha azonban érzel magadban elég erőt, s bátorságot, s kell a királynéból áradó fény, indulj útnak! Most azonnal! Harcold meg a harcokat!
— Gyávának nevezel? Gyenge erőtlennek?
— Nem én, uram! Hogy is tehetném. A döntés a tiéd. Én csak arra vagyok hivatott, hogy elmondjam, melyik választásod mivel jár, mikor mi fog történni. Ezért jöttél hozzám, nem?
— De az államügyek… az a rengeteg feladat! S egyébként is! Ő mért nem szólt? Mért nem szólt soha?
A varázsló nyugodt, békés hangon, a király szemébe nézve kérdezte:
— Nem szólt? Biztos vagy benne?
A királyban felrémlett halvány bátortalan kérések, keserű vádló szavak sokasága…
— De. Szólt. Csak nem hallottam meg…azaz nem akartam meghallani.
— Ez lesz az első kapu. Már azon könnyen át fogsz jutni. Látod, nem lesz azért ez olyan nehéz — mosolygott a mágus.
— De — morfondírozott a király —, ha ki lehet kerülni a kapukat, akkor mért nem jön haza? Mért marad a sárkánnyal?
— Mért jönne haza? — kérdezte a varázsló. — Hisz semmi hasznát nem láttad már. Csak a gond volt vele. Te magad mondtad neki. A sárkány erőt ad számára. S újra fénylő a tekintete. Ő nem tudja, hogy ha így marad, megkövül a szíve. Csak az örömet érzi, a tiszta kék ég, a távol hívását.
— S volt már, akinek sikerült?
— Nézz körül. Vannak ragyogó királyságok, vannak fénylő paloták. Bár egyre kevesebb. S egyre több a sárkány. De vannak utolsó pillanatban megmentett királynék is, akik fénytelenül, járják a maguk útját semmire sem figyelve. Még harcosoknak is beállnak, sok férfit lepipálva.
— Szóval… mi teremtjük hölgyeinket sárkánnyá, mi?
— Ahogy az ő fényüktől lehettek királyok mindannyian. Ha táplálod a fényt, király maradhatsz mindörökre.
— S mi van azokkal a nőkkel, akik kizsigerelik férjeiket? — vágott diadalmas képet a király.
— A nők fénnyel születnek. Arra születnek, hogy beragyogják a királyságot, ahova tartoznak. Akikről te beszélsz, álcázott sárkányok már. Bosszúszomjas, keserű, dacos lények.
— S nem lehet ezt visszacsinálni? Valami főzettel, vagy varázslattal.
A varázsló elkomorult.
— Létezik rá mód. De még nem volt férfi, aki miután a hetvenhétezer tükörkapun átverekedte magát, még szükségesnek látta volna, hogy ezzel is bajlódjon. Elsárkányosodik a világunk. Királyságok tűnnek el, vagy fakulnak meg.
— Mégis mit kell tenni, ami ennyire nehéz lehet? Főleg miután sikerült megmenteni őket? Hisz az a neheze, nem?
— A siker egy férfi számára lezárás. Akkora becsvágyat ad, akkora dicsőséget kölcsönöz, hogy annak fényében fürödve nem veszi észre, hogy a fény, amit elhoztak, nem fénylik elég élesen. Ellustulva nem táplálják a tüzet. S poros hétköznapok fülledtségébe fullad bele a régi dicsőség. A vadászattal sem lehet megteremteni önmagában a királyi lakomát. Még rengeteg feladat van a megszerzett vaddal, mire fenséges étekké válik. S sok kapu a feladat egyik része csupán. Vannak királyok, kik azonnal dacosan követelik, hogy megmentettjük imádja őket, a megmentőt… S nem értik királynéjuk lehajtott fejjel való hallgatását, mikor annyit megtettek értük. De annyit! Elfelejtik, hogy a lélekburkoló pikkelyek mért vannak ott, arra meg rá sem akarnak nézni, hogy egyáltalán ott vannak. Pedig azt le kellene venni róluk…
— De hogyan?
— Hát királynőként kell velük bánni. Fényüktől ered az erőtök. S fényt tápláló gyengédségetektől létezik az a fényük. Királynőként bánva velük lehettek csak királyukká. Ha nincs királyné, nincs király, s király nélkül nincs királyság sem.
— Ennyi?
— Igen. Ennyi.
— Királynőként bánni velük?
— Igen. Minden nap. Ahogy minden nap eszel, iszol. Ahogy aludni sem felejtesz el.
— Tehát nem tettem semmi értékeset? Nem vezettem jól az országot, a népem ügyeit? Nem volt elég neki az én szeretetem…
— Királyom! Azt hiszem, most nem figyeltél eléggé. A férfi dacos gyerekké válik, ha megkérdőjelezik munkája értékét. De úgy igaz, ahogy mondod: mindaz, amit tettél érték. S senki nem vitatja tehetségedet mindebben. Azonban ha házat építesz, mikor éhezik a nép, hiába teremtesz tetőt a fejük fölé, közben éhen halnak. S sértett büszkeségtől hajtva akkor feleslegesen kiáltasz fel, hogy hogy mertek meghalni, mikor te annyi mindent megtettél értük. Mindazon értékes teendők mellett hát azt is meg kell tegyed, amivel táplálod királynőd fényét. Már ha kell a fény, ami táplál, jó uram. Mint mondtam, a döntés a tiéd, s nincs rossz döntés a számodra.
A király félrebillent fejjel nézett a varázslóra.
„Gúnyolódik az alávaló! Felkötöm a pimaszt! Mégis, hogy merészeli?”
Dühös, dacos, kétségbeesett volt egyszerre.
A varázsló hagyta néhány percig őrlődni, s utána megszólalt:
— Jöjj, királyom. Segítek, mert már újra leszáll az este.
— El sem indulok. Minek? Mire odaérek, már elcsúfult, sárkánykezdeményt hozhatok csak haza.
— Minden bizonnyal, Uram!
— S mit tudnál nekem ebben segíteni most? A pimasz gúnyolódáson kívül?
— Nagyuram! Dacod érzi gúnynak, s a tehetetlenség dühe vádol engem most. Segíteni abban tudok, hogy megmutatom, mért indultál el hozzám. Mért volt melletted királynéd. Mi adta sikeretek, amíg még birtokoltad. Megmutathatom a múltban azt, ami boldoggá tett.
— Jól van, öreg! Még gondolkodok rajta!
— Tégy belátásod szerint, nagy jó uram! — hajolt meg a mágus. — Mindent tudsz már. A döntésed rajtad áll.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.23. @ 11:22 :: Péri Györgyi