A tücsök okos és jó muzsikus volt.
Pallérozottsága szikrázott még fekete kitinkabátjáról is, s zenetudományban felülmúlta bármelyik akadémikust. Egy távolabb álló tehén, aki úgy vélte, ő más, mint a mezőn legelő foltos csorda tagjai, gyönyörködött a virtuóz ciripelésében.
Szerette a szépet, hallgatni, nézni…
Kérődzve közelebb lépdelt az apró művészhez, hogy jobban élvezhesse játékának hangjait. Mintha ezer pillangó lebegett volna szikrázó fényben, táncoltak, vibráltak a hangok; máskor szomorúvá vált a mély akkordú, halk dallamoktól. Néha próbált okosat szólni, kérdezni, de hiába a szép, melegbarna tekintet, csak pár múúú hagyta el a száját.
A tücsök délután koncertet adott barátaival a távolabbi kaszálókról érkező professzor-barátainak. Az előadás szünetében bosszúsan mesélte a tehén felé bökve:
– Képzeljétek, az utóbbi időben ez az ormótlan jószág mindig odajön hozzám, amikor hangszereimen gyakorlok vagy éppen bemutatót tartok. Néz a nagy borjúszemével – szinte elveszem benne -, s úgy tűnik, valamit mondani szeretne nekem, de csak kérődzve morzsol a szája, s időnként hallok egy alt hangú múúú-t. Néha, hogy ne tűnjek faragatlan tuskónak, nem hagyom abba a művem előadását, amikor mellém ér. Talán azt hiszi, neki szól szerelmes dalom…
A tehén eközben is ott állt a közelben csendesen, s mintha varázslat történt volna, már nem csak a zenét, a ciripelés dallamát értette meg, hanem azt is, hogy miről beszélgettek a tücskök. Elszégyellte magát, hatalmas szemei még bánatosabban csillogtak, mint eddig.
Hiába minden… Nincs helye ebben a világban.
Szép lassan megfordult, és elment.
(Az illusztráció saját firka)
Legutóbbi módosítás: 2014.07.09. @ 15:40 :: Pulai Éva
