Emlékszem, ahogy vártál reám a vonatnál:
oly’ szomjasan fulladtunk csókba, ölelésre.
Mikor először combjaid közé fogadtál,
úgy kapkodtunk, mint aki végleg el van késve,
rengő asztalunkról letáncolt a fogastál
( szerencse, hogy nem ültél bele a halkésbe )
s porcelándarabok között pőre nesztelenség zihált…
Olthatatlan szenvedélyek kereszttüzében,
évek parazsán lassan ernyed el az ösztön.
Mint zongorán az elefántcsont és az ében:
lelkek gubóznak össze együtt töltött őszön,
illúziók nélkül várva, hogy a tünékeny
idő szolgálatában kegyetlenül öljön
a holttá merevedő csendben belopódzó testhalál.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.29. @ 18:43 :: Schifter Attila
