Aki után folyton rohanni kell,
azt nem érdemes utolérni,
folyton csak a lábnyomát nézni,
ahogy halványodok az éjszaka kövén,
s míg magamnak bizonygatom,
hogy ő bizony az enyém,
nem tartozok hozzá.
Pont eleget rohantam utánad,
kifordult, vajúdó hazugság a hátad,
gerinced csorog kifelé a zsebedből,
kettőnket kellett volna éltetni ennek,
de mégis csak engem öl
meg,
ahogy nem is figyeled,
lemaradok,
s fejemben hiába matat ezernyi ok,
csak csörömpöl a szívem,
míg felmosogatom az érzéseket,
száradok,
tovább élek,
mert aki sosem várna meg,
azt utolérni sem érdemes.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.19. @ 12:24 :: Tóth Zita Emese