Faluszéli kicsi házban lakott öreganyó. Nagyon idős volt szegényke, talán már maga sem tudta, hány éves. Nem volt senkije a rózsáin kívül. A kertjében olyan szép rózsák nyíltak, hogy messzi vidékről is a csodájára jártak. Kérdezgették is az emberek, mit tesz velük, hogy ilyen szépek. Öreganyó csak sejtelmesen mosolygott. Nem árulta el a titkát. Egyik szebb volt, mint a másik. Volt közöttük vörös, sárga, rózsaszín és még ki tudja mennyi féle.
Minden reggel korán kiment hozzájuk, és így ébresztgette virágait:
— Ébresztő, aranyoskáim! Itt a reggel. A nap aranylón szórja sugarait, és vár bennetek finom harmatcseppel. Illatozzatok és legyetek vidámak!
Amikor ezeket elmondta, leült egy közeli kispadra és onnan nézte őket. A rózsák voltak a gyermekei. Nagyon szerette valamennyit. Ha valaki megkérdezte tőle, melyiket szereti legjobban, biz Isten nem tudott választani közülük.
— Mind szeretem — válaszolta mosolyogva. — Nem tudnék közülük választani.
Egyik reggel, amikor öreganyó ébresztette a rózsákat, a bokor mélyéről az egyik virág mérgesen megszólalt:
— Aludni akarok még! Miért ébresztettél fel a legjobb álmomból?
— Ki szólt hozzám? — kérdezte csodálkozva öreganyó.
— Én voltam — dugta ki pirosló fejecskéjét a bokorból az egyik rózsabimbó. — Nem hagysz pihenni, pedig, ha tudnád, merre járunk éjjelente, akkor bizonyára békén hagynál bennünket.
Öreganyó kíváncsian közelebb lépett a bokorhoz.
— Mondd csak drágaságom, merre jártok minden éjjel? — kérlelte a kis rózsabimbót.
— Tudod öreganyó — kezdte a virág most már kicsit élénkebben, örülve, hogy elmesélheti éjszakai kalandját — ma éjjel a rózsakirály várába voltunk hivatalosak.
— Valóban? — csodálkozott el öreganyó. — Meséld el, drágaságom, mit láttatok ott?
— Mit láttunk? Azt szavakkal nem lehet elmondani. Látni kell rózsakirály várát! Tudod, ott minden aranyból és ezüstből van. Ha egyszer eljönnél velünk, akkor neked is megmutatnánk…
— Hogyan tudnék elmenni oda? — szakította félbe a rózsabimbót. — Nem vagyok rózsa.
— Majd mi elintézzük, hogy eljöhess. Csak azt kell mondanod, hogy te is szeretnéd meglátni a rózsakirály várát.
A rózsák biztatóan bólogattak öreganyó felé, mintha csak azt mondták volna: „Fogadd el, öreganyó! Nem bánod meg.”
— Nem is tudom — gondolkodott el az ajánlaton. — Nem is rossz ötlet kirándulni a rózsakirály várához. Egész nap ki sem mozdulok a házból. Nekem is jól jönne egy kis kikapcsolódás. Tudjátok mit, elfogadom a meghívást! Csak azt mondjátok meg drágaságaim, hogyan jutok el oda?
— Ez ne legyen a te gondod! — mondta a kicsi rózsabimbó. — Majd mi segítünk ebben. Este, amikor feljön a hold az égre, legyél itt a kertben, csak üljél nyugodtan a kispadon, és mondogasd halkan: „Szeretnék elmenni a rózsakirály várába!”
Az öreganyó hitte is, meg nem is, amit a kicsi rózsabimbó mondott neki. Este azért tett egy próbát. Amikor a hold feljött az égre, kiballagott a kertbe és leült a kispadra.
— Szeretnék elmenni a rózsakirály várába — kezdte mondogatni halkan, ahogyan tanácsolták neki.
Sokáig semmi sem történt. Már azt hitte, hogy bolondját járatták vele, és fel akart állni, bemenni a házba, amikor hirtelen nagy fényességet látott a rózsabokor közepén. A fényesség egyre közeledett feléje, majd körbevette. Egyszer csak egy nagy virágos réten találta magát.
— Megérkeztünk — mondta valaki a háta mögött.
Hiába nézett hátra, senkit sem látott. Azt sem tudta, mit tegyen, merre induljon el. Egy kis idő elteltével, az előbbi hang újból megszólalt:
— Ott van egy tó, menj és nézzél bele!
Engedelmesen követte a hang utasítását, és a tóhoz ment. Amint belenézett a vízbe és meglátta magát, nem akart hinni a szemének. A víz tükréből egy gyönyörű, fiatal lány nézett vissza rá. Ő maga volt az. Megfiatalodott. Olyan volt, mint fiatalon. Hosszú, szőke haja lágyan omlott a vállára, arcán a mély ráncok kisimultak, és szeme úgy csillogott, mint két szépséges drágakő. Egészen összezavarodott. „Ez nem lehet igaz…” — gondolta, majd izgatottan tapogatta végig minden porcikáját, és csak nézte, nézte magát a tóban.
Váratlanul lópatkódobogást hallott. Hirtelen azt sem tudta, hogy most elbújjon vagy elfusson. De már késő is lett volna elszaladni, mert a ló utasával a tóhoz ért.
— Ki vagy te, szépséges teremtmény? — kérdezte a lovon ülő dalia.
— Mifelénk az járja, hogy először a férfinek illik bemutatkozni egy hölgy társaságában — szájalt vissza. Nem is értette, honnan vette a bátorságot. — Mondd meg előbb, te ki vagy!
— Én vagyok a rózsakirály — válaszolta meglepődve a dalia a lány bátorságán. — Tetszel nekem. Magammal viszlek a váramba. Eljössz-e velem?
Az öreganyóból lett leányzónak megakadt a szeme a dalián, és szívesen elfogadta a meghívást. A rózsakirály maga elé ültette a szépséges leányzót, és mint a szél, már vágtattak is a vár felé.
A várban rózsákból lett tündérlányok fogadták őket. A király körbevezette és mindent megmutatott neki. Valóban csodálatos volt a rózsakirály birodalma. A kicsi rózsabimbó igazat mondott. Boldog volt, hogy engedett a csábításnak, és eljött Rózsaországba. Mindig ilyen világról álmodozott. De ott lakozott a szívében egy kis félelem. Mi lesz, ha vissza kell mennie és itt kell hagynia ezt a meseszép országot? Vajon eljöhet-e még ide életében?
— Mi bántja lelkedet, szépséges leányzó? — kérdezte a rózsakirály, amikor észrevette, hogy vendége szomorúan sétál mellette.
Először mélyen hallgatott. Nem mert beszélni félelmeiről, de a király unszolására elárulta, miért lógatja az orrát. Erre a rózsák királya hangosan felnevetett, és ezt mondta:
— Még ha akarnál is, akkor sem engednélek vissza az emberek közé. Itt maradsz. Feleségül veszlek, és élünk nagy boldogságban, mint két szerelmes gerle. Mához három hétre megtartjuk az esküvőt, és olyan lakodalmat csapunk, hogy a világ összes rózsája táncra perdül. Te leszel ennek a szép várnak a királynéja, és minden rózsa csak neked engedelmeskedik.
Ezt meghallván az öreganyóból lett lány a király nyakába ugrott. Nem győzött hálálkodni. Ugye, az meg természetes, hogy azonnal igent mondott, majd boldogan nyújtotta kezét a rózsakirálynak. Amint a király mondta, három hétre rá feleségül vette a kiválasztottját, és addig mulattak a lakodalomban, míg el nem fáradtak. Mikor elfáradtak pihentek egy kicsit, utána újból folytatták. És talán még ma is ropják a táncot, ha meg nem unták.
Itt akár véget is érhetne a mesém, ha másnap reggel a szomszédok nem találták volna meg öreganyót a kispadon ülve egy rózsabokor közelében, kezében egy szál rózsát szorongatva. Mosolygott és olyan volt, mintha aludt volna. Pedig elszállt belőle az élet. De ugye, mi tudjuk, öreganyóból egy gyönyörű fiatal lány lett, és Rózsaországban él nagy-nagy szeretetben férjével, a rózsakirállyal. Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2014.08.18. @ 18:47 :: Apáti Kovács Béla