– Legfőbb érték az ember — mondta az, akit Grigorijnak véltem. — Arra vigyázni kell.
— Hát igen — vette át a szót Leonyid(?) —, az emberrel nagyon kell vigyázni. Nem véletlen, hogy van háziasszony meg háziállat, de háziember nincs. Az embert nem lehet megszelídíteni.
5.
A napot vendéglátóink faggatásával kezdtem. Mégiscsak itt élnek már, ki tudja mióta, számtalan alkalmuk volt becserkészni a környéket, többet tudhatnak a lágerről, mint én, aki mindössze egy őrrel találkoztam, és az sem akar látni soha többé.
Mekkora egy ilyen tábor, és hányan lehetnek benne?
Évekkel korábban én is eltöltöttem két hetet egy úttörőlágerben, de ott nem voltak őrök, csak goromba tanárok, akik rajtunk kísérleteztek Makarenkó elméletével, miszerint egy jól időzített pofon a pedagógia csúcsa, amit azok a tanárok percenként akartak megmászni.
És mekkora egy ilyen telephely?
A mi pionírlágerünk egész kicsi volt, a száz gyerekből tíz mindig kilógott a szélén. Jómagam is vagy hatszor a két hét alatt, minek folytán Makarenkó elméletének én lettem a legkedveltebb kísérleti alanya, aki mindig a kellő időben kapta azt a bizonyos pofont, s aki már akkor megtanulta, hogy amit megtehetsz e pillanatban, azt megteheted a következőben is, mert minden egyes pillanat a kellő időpontot hozza magával.
— Mit tudnak a lágerről? — kérdeztem Leonyidot és Grigorijt.
— Semmit.
— Nagyon keveset.
— Ugyan már! Csak jártak arra néhányszor, lehet valami fogalmuk róla.
— Mindig elkerültük.
— Egyszer-kétszer elvetődtünk arra.
— És mit tapasztaltak?
— Legjobb, ha tapasz van az ember száján.
— Szigorúan őrzik.
Pofára még mindig nem tudtam megkülönböztetni őket, de kezdtem már sejteni, melyik lehet Grigorij és melyik Leonyid.
— Azt talán csak tudják, hogy kiket őriznek ott?
— Embereket.
— Felháborító! — szólt közbe Potyajegy. — Mégiscsak aljasság, hogy mindenféle vadállat szabadon mászkálhat itt a tajgán, az embereket meg fogva tartják.
— Legfőbb érték az ember — mondta az, akit Grigorijnak véltem. — Arra vigyázni kell.
— Hát igen — vette át a szót Leonyid(?) —, az emberrel nagyon kell vigyázni. Nem véletlen, hogy van háziasszony meg háziállat, de háziember nincs. Az embert nem lehet megszelídíteni.
— És karámba terelni lehet? — háborgott továbbra is Potyajegy.
— Nem lehet, muszáj.
— Ugyan miért?
— Mert már Sztalin elvtárs is megmondta, mikor még élt, hogy az ember veszélyes a társadalomra. Az ember nem csak halálában bomlik, életében is bomlasztó tevékenységet folytat, ami a társadalomra nézve nagyon káros. Az állat nem árt a társadalomnak, sőt, húsával táplálja, bundájával melengeti azt.
Minderről nekem is megvan a véleményem, de most nem hagyhattam, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről.
— Hagyjuk a Filo Zsófiát főzni a saját konyhájában, inkább azt vitassuk meg, miként tehetjük ártalmatlanná az őröket?
— Ezt már megbeszéltük. Leitatjuk őket. Azért hoztuk a borókapálinkát.
— És ha nem fogadják el?
— Miért ne fogadnák? A pálinka nem jótanács, amit nem szoktak elfogadni. Különben is, egy őrszem nem hagyhatja el őrhelyét, legyen hát hálás, amiért helyébe viszik az alkoholt.
Ebben volt valami igazság, ami eloszlatta kételyeimet.
Úgy egyeztünk meg, én megyek előre, engem már ismer az őr, nagyobb a bizalma velem szemben. Igaz, nem kíváncsi rám, de azt egy szóval sem említette, hogy inni sem akar.
A Sztalinyeccel mentünk a lágerkapu közelébe. Tisztes távolságra a kaputól leállítottuk a traktort. Megragadtam egy marmonkannát, és elindultam az őr felé.
Ugyanaz a tömzsi parasztlegény vigyázta a tábort, aki előző nap. Nem volt ebben semmi különös. Ugyanaz a tábor volt, miért ne lehetett volna ugyanaz az őr? Mint ahogy az is volt. Barátságosan üdvözölt.
— Sztoj! Egy lépést se tovább! Figyelmeztettem tegnap, hogy látni sem akarom.
— De azt nem mondta, hogy inni sem akar.
— Azt nem.
— Na, látja! Mi van a kulacsában?
— Víz.
— A kannában meg borókapálinka. Hideg ellen még a melegnél is jobb. Ha kiönti a vizet, töltök a kulacsába.
Láttam rajta, hogy viaskodik magában. A víz régóta lehetett a kulacsában, nehéz volt megválni tőle. Egy tétova mozdulattal mégis lecsavarta a kupakot, majd megdöntötte a csutorát. Azt hittem üres, mert semmi sem csöpögött belőle.
— A hétszázát! Nem megfagyott a vizem!
Abban a pillanatban tudtam, hogy megnyertük az első ütközetet.
— Bizony, bizony, ez a vizek átka. A pálinka jobban bírja a hideget.
Átnyújtottam neki a marmonkannát, s tovább már biztatnom sem kellett. Nem vesződött a kulaccsal, szájához emelte a hatalmas vasedényt, s én csak néztem, ahogy gégéje ugrál a nagy nyeldeklésben.
A tekintélyes mennyiségű borókapálinka hatására hamar elfáradt. Előbb csak egy fának támaszkodott, majd néhány perc múlva elnyúlt a földön.
Az első tehát megvan, gondoltam.
Magamhoz vettem géppisztolyát, nehogy véletlenül egy erre tévedő gyerek kezébe kerüljön, és intettem a többieknek, jöhetnek.
Zár Atyuska lépett legelőször mellém.
— Kifaggatta? — kérdezte.
— Nem vagyok én vallatótiszt — feleltem. — Különben is, minek faggattam volna? Teljesen mindegy, hogy hova valósi.
— Szent igaz — ismerte el Zár Atyuska. — Mégis jó lett volna megtudni, hol vannak a többi őrök és mit csinálnak.
— Feltételezem, őrködnek. Az a dolguk.
— Ember! — jajdult fel Zár Atyuska —, és azt honnan tudja, hol őrködnek?
— Azt csak úgy tudhatjuk meg, ha felderítjük őket — szólt közbe Potyajegy.
— Ez jó. Amúgyis tudok egy jó viccet. Attól majd felderülnek. Nincs más választásunk, mint körbejárni a lágert, s útközben minden egyes őrt leitatni.
Igaz, hogy a lágert sűrű erdő vette körül, ez mégis járható útnak látszott.
Kis csapatunkat két részre osztottuk. Zár Atyuska és Zárevics Leonyiddal jobbról kezdték megkerülni a lágert, mi pedig, Grigorij, Potyajegy meg én balról.
Alig húsz méterre láttuk meg a másik őrt. Fázósan toporgott, toporgását még akkor sem hagyta abba, amikor észrevett minket. Jöttünktől biztos nem lett melegebb.
— Magukat mi szél hozta erre? Az, amelyik a hideget?
Potyajegy megemelte a marmonkannát.
— A közelben találtuk ezt a pálinkával teli óriás butykost. A tulajdonosát keressük, hogy visszaadjuk neki.
Az őr nyelt egy nagyot. Becsületes gyerek lehetett, aki két-három pofon után már az anyjának sem mer hazudni.
— Kóstoljon bele — biztatta Potyajegy. — Az ízéből meg tudja állapítani, hogy a magáé volt-e vagy sem.
Az őr, jól megtermett fiatalember, félkézzel emelte szájához a marmonkannát. Jó nagyot húzott belőle. Csillogott a szeme, amikor leengedte, és látszott rajta, hogy elbizonytalankodik.
Tökéletesen megértettem a helyzetét.
A talált tárgyakkal óvatosan kell bánni. Emlékszem, egyszer — még Moszkvában — odatoltak mellém egy babakocsit, s megkérdezték, enyém-e a csöppség? Lehet, hogy én voltam az apja, bár ennek semmi nyomát nem láttam a kisbabán, de abban már nem voltam bizonyos, hogy valóban én hagytam el. Máskor meg előttem haladt egy úr a proszpekten, feltehetőleg a kulcsait kereste zsebében, és kirántott egy összegöngyölt papírpénz köteget. A pénzt felkaptam a földről, s már éppen azon voltam, hogy odaadom neki, amikor eszembe ötlött, mi történik, ha ráfogja: övé a pénz? Szóval, a talált tárgyakkal vigyázni kell.
— Igyon még! — biztattam én is a strázsát. — Az első kortyra nehéz eldönteni.
Igazam is volt, mert az őr csak a negyedik korty után dőlt el.
A következő posztossal még könnyebb dolgunk akadt. Csak annyit mondtam neki szomorúan, nyakunkra maradt vagy félkannányi pálinka, ami a kutyának se kell, s most itt állunk tanácstalanul, nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Csak a fejét csóválta, hogy milyen válogatós kutyák kóborolnak errefelé. Őt bezzeg más fából faragták! Nem olyanból, mint a hordókat, mert azok jobban bírják az italt.
Vidám énekszóra kaptuk fel a fejünket. A hang irányába néztem, s látom ám, hogy egy őr közeledik felénk. Az őr vállán Zár Atyuska, annak vállán meg egy géppisztoly lógott. És énekeltek. De nem csak ők. Két másik őr Leonyiddal és Záreviccsel adták hozzá a kánont.
A Zár Atyuskát szállító őrszem váratlanul megvált terhétől, s barátunkat Leonyid kapta el, aminek következtében mind a ketten a földön kötöttek ki. Az őr elém támolygott, ám alig bírt szalut állni.
— Tovaris látogató, az őrszemélyzet nevében jelentem, a láger nem hiányzik senkinek, hánytalanul átadom.
Ezt még hánytalanul tette, ám alig fejezte be, máris öklendezni kezdett.
Így vettem át a parancsnokságot.
Mivel ez az egész rabtalanítás pofonegyszerű dolognak látszott, nem is volt semmi elképzelésem, azon kívül, hogy összecsődítem a láger lakóit a főépület elé, s közlöm velük, e perctől fogva szabad emberek, mehet mindenki isten hírével, ki merre lát.
Egyedül attól tartottam, a rabok majd a nyakamba borulnak határtalan nagy örömükben, és sok hálálkodó fogoly bizony képes agyontiporni egy embert. Mivel én már akkor is úgy képzeltem, élhetnék még néhány évet, ennél fogva sohasem fontolgattam, milyen halálnemet is válasszak magamnak. Mindenesetre a hálahaláltól megriadtam.
Éppen ezért az egyemeletes kőépület legfelső ablakából közöltem a ház előtt felsorakozó emberekkel, hogy évek óta dédelgetett álmuk e pillanatban válik valóra. Senki sem őrzi őket tovább.
— A kapu tárva nyitva áll — kiáltottam lelkesen a tömeg felé, s utána elégedetten néztem a mellettem álló Potyajegyre.
Éreztem, hogy szétárad bennem valami jóleső érzés, amit csak azok tapasztalhatnak meg, akik önzetlenül szétosztják a lopott holmit. Hát én több jót cselekedtem, mint az összes iskola pionírcsapatai együttvéve.
És mi volt a köszönet?
Előbb még csak dermedt csend, ami olyankor áll be, amikor egészen váratlanul és egyszerre mindenki elhallgat. Ilyenkor szokott a csend bekövetkezni. A csendet zúgolódás követte, mint általában, amikor a hallgatás már nem tud tovább feszülni az emberekben, s elemi erővel ereszt ki belőlük, akár a tűvel megszúrt léggömbből a levegő.
Összevissza kiabált mindenki, szavukat sem értettem, csak azt láttam, hogy háborog az embertömeg, öklök emelkednek a magasba.
— Lehet, hogy nem örülnek a szabadságnak? — kérdeztem Potyajegytől kétségbeesetten.
Potyajegy vállat vont.
— Olvastam egyszer, hogy valamelyik csendes óceáni szigeten kannibálok élnek, s náluk szabadabb ember nem létezik a földön. Aztán kiderült, hogy a törzsfőnök fiát nem ehetik meg reggelire.
— És vacsorára?
— Vacsorára sem.
— Mi köze ennek a szabadsághoz?
— Sok. Szabadság is csak korlátok között létezik. Ha semmi sem tartja kordában, megfoghatatlan lesz, szétfolyik és élvezhetetlenné válik, mint a földre öntött vodka.
— Azt akarja mondani, hogy kiöntöttünk ezek elé egy hordónyi vodkát, és most egyik sem akarja felnyalni?
— Így valahogy.
Eltöprengtem volna a hallottakon, ha nem veregeti meg a vállam az egyik józan őr.
— Azonnal tessék lejönni a földszintre — kérlelt szinte könyörögve, miközben riadt szemeket meresztett rám. — Egy küldöttség akar beszélni a goszpogyin atamánnal.
— Az meg kicsoda?
— A kozákoknál főnacsalnyik.
Teljesen összezavarodtam. A kozákoknál fő egy nacsalnyik, akit a kannibálok nem ehetnek meg vacsorára sem. Ki érti ezt?
— Jó, jó, de mit akar tőlem?
— Ha a hatalmat a lágerparancsnok magának atta, akkor most maga itt az atamán.
— Én nem vagyok kozák! — tiltakoztam.
— A küldöttséget nem is hozzák ide. Magának kell lejönni.
— Na, mire vár? — noszogatott Potyajegy is. — Menjen és hallgassa meg őket.
Nem tehettem mást. Odaálltam a küldöttség elé. Szószólójuk azonnal rám támadt.
— Ember! Mit képzel maga? Az nem jutott eszébe, hogy ezután az jön be ide, aki akar?
Elképedtem. Erre valóban nem gondoltam. Hogy is gondolhattam volna? Egy lágerbe csak az megy önként, akit kiszemelnek erre a feladatra, és viszik. Meglehet viszont, hogy önként bár, de mégsem akar menni. Akkor meg, hol itt a hiba? Mitől kell félni?
— Csak nem tartanak a látogatóktól? Akik esetleg ajándékot is hoznak. Persze nem is kell most már látogatókra várni, maguk mehetnek, ahova akarnak. Szabad az út.
A szószóló szúrós szemekkel nézett rám. Felsóhajtott, mint aki olyan fába vágta fejszéjét, amitől kicsorbul a balta éle.
— Tudja maga, mire vállalkozott?
— Nem szoktam semmit fontolóra venni, ha valami magától adódik.
— Hát ez nagy baj. Ha egy kicsit körültekintőbb lett volna, akkor előbb-utóbb magától is rájön, hogy ez a Szabadság láger. Kéretlenül ne hozzon ide senki még több szabadságot.
Döbbenet ülhetett ki ábrázatomra, mert a szószóló szinte sajnálkozva kérdezte.
— Fogalma sincs arról, hogy hol van?
E pillanatban úgy éreztem magam, mint a holtrészeg Zár Atyuska. Tényleg, fogalmam sem volt, hol vagyok.
— Hát akkor elmondom magának: Az ilyen és ehhez hasonló lágereket Sztalin elvtárs hozta létre nevelő célzattal olyan felnőtt emberek számára, akik már kikoptak az iskolapadból, de valami oknál fogva további nevelésre szorulnak. Sztalin elvtárs rájött, hogy senki sem nevelhetetlen, mindenkit át lehet formálni, az egész csak hely és idő kérdése. A tajgán akad elég hely a táborok számára, az idő is szinte végtelen, hiszen senki sem közölte velünk, meddig kell itt nevelődnünk. Mondanom sem kell, egy-egy ilyen lágerbe a négy égtáj minden részéről érkeztek emberek, aminek az lesz egyszer a következménye, hogy az itt megszerzett tudásunkat az ország különböző tájaira szállíthatjuk majd. Tőlünk fog tanulni a jövő nemzedéke.
Én például harkovi vagyok, és igazság szerint maradhattam volna Harkovban, de mert túl sokat járt, csak a számnak kellett eljönnie, így lett a szám űzött, én magam nem vagyok az. Ámde mihez kezdenék a szám nélkül? Itt még ráadásul egy extra számot is kaptam. 5407-es. Aztán vannak itt esztelen észtek, örmények és förmedvények, egy karél kenyérrel érkezett finnek Karéliából, lappangó lappok, fehér és zöld oroszok, csencselő csecsenek, örménytisztelő törvények, béget űző űzbégek meg koncentrált zsidók, akik régi örzőikkel keveredtek ide. És vannak német, olasz, román meg magyar hadizsákmányok. Amikor elfogták őket, semmi nem volt náluk, a győztesnek meg jár a hadizsákmány, így hát őket vették zálogba. Mondhatni, vegyes társaság. Egy valami mégis közös bennünk: a hosszantartó háború után mindannyian nyugatra, akarom mondani nyugalomra vágyunk.
Ebbéli óhajunk sokáig teljesülni látszott, mert éveken keresztül egyetlen látogató sem bolygatta meg a tábor csendjét. Aztán egyszer csak hírül hozták, hogy Sztalin elvtárs balzsamozás áldozata lett, és ma Zooleumban látható, mert a Nyevszkij Proszpekten nem volt üres kirakat.
Akkor történt, hogy az őröknek elment az eszük. Követelni kezdték a mi sorsunkat. Nem tudom, mi bajuk volt az ellátással, hiszen nyáron, tiszta napfényes időben egész messzire lehet. Ilyenkor persze nem. Most örülhet az ember, ha az orra hegyéig ellát.
Szóval ott tartottam, hogy az őrök fellázadtak és elcserélték velünk a fegyvereiket kvaszra és kvértélyra. Igen ám, csakhogy egy ekkora láger nem maradhat őrizet nélkül, mint egy moszkvai park, ahol elég kitenni a táblát: fűre lépni tilos! Mert nem győzi az állam fűmaggal. Őrök nélkül olyan a láger, akár a tengeren hányódó hajó matrózok nélkül. És ugyebár csak nem szolgáltathattuk ki magunkat a tenger kénye-kedvének vagy tajgai farkasnak, medvének.
Az új őrökre vonatkozó kérésünket azzal utasították vissza Moszkvából, hogy rendőr se jut minden közlekedési kihágásra, őr se jut hat fogolyra meg minden kivágásra. Mármint fakivágásra, mert az folyik itt, s nem a Volga. Nesze nekünk!
Megalakítottuk a láger-szovjetet, amelyiknek első dolga volt őröket állítani. Valamiképpen biztosítanunk kellett a láger életének zavartalanságát. Együttműködési szerződést kötöttünk a közeli kolhozzal, miszerint ők ellátnak bennünket minden jóval a kivágott fák fejében. Így csak abban szenvedünk hiányt, ami nincs. Embercsere is folyik közöttünk, sok muzsik ugyanis szívesebben dolgozik velünk a fakitermelésen, míg a láger néhány lakója inkább földet művel. A műveltségük megvan hozzá, elég sokan két nyelvet is beszélnek. Mert nem csak kőműves van itt köztünk, aki azelőtt szabad volt, hanem kulák is, akinek nem adhatunk fejszét a kezébe, mert rögtön törni-zúzni kezd, a földet viszont serényen túrja, mert reméli, hogy degeszre tömheti táskáját, mert arra táska való aratáskor. És egyszer csak megjelennek maguk azzal, hogy elhozták a szabadságot, s közlik velünk, hogy nyitva áll a lágerkapu. Arra egyikük sem gondolt, mi történik, ha ezek után tömegével jönnek ide az emberek?
Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak közbe.
— Tömegével csak akkor jönnek ide, ha kitört a forradalom és le is verték.
— Igen? Mikor? — kérdezte a küldött mohó érdeklődéssel.
— Egyelőre még nem.
— Akkor új lakók sem érkeznek?
— Nemigen.
Kissé csalódottan jegyezte meg:
— Csak maguk zavarják a láger életét.
— Bocsánat a zavarásért.
Ezt persze én sem gondoltam komolyan, miképpen Potyajegynek is hasonló gondolatok járhattak a fejében. Elvégre miért kéne valóban bocsánatot kérni annak, aki fel akar kavarni egy állóvizet, egy pocsolyát, hogy a halak is élhessenek. Sültbolond ez az ember, ha azt képzeli, egyetlen szavára visszavonulunk, ahogy Szuvorov marsall Napoleon elől. Amikor több borókapálinkát áldoztunk fel, mint amennyi konyakot Napoleon valaha is látott.
Potyajegy hangot is adott véleményének.
— Drága barátom, van magánál hat alma? — kérdezte.
— Már hogy lenne! Láger ez, nem édenkert, hogy almákat szakítsunk a fáról.
— Akkor árulja el nekem, ki hatalmázta fel magát arra, hogy visszautasítson valamit, amit mi ezüst tálcán kínálunk fel maguknak, akár egy villás reggelit a cári ebédlőben. Szamár kend, ha azt hiszi, csingilingit hoztunk a szamarkandi bazárból. Amit mi hoztunk, az drága. Többnyire vérrel fizetnek érte, s nem ám döglött denevérrel, hanem sűrű, cseppfolyós vörös vérrel nagy mennyiségben. És még ilyen áron sem kap mindenki belőle, hiába áll vérét hullajtani hosszú sorban a Gum áruház előtt, mert mire rá kerülne a sor, elkapkodják előle ezt is.
— Ez itt akkor is a Szabadság láger, ahol mindenki azt csinál, ami elő van írva számára.
— És akinek ez se tetszik? Mert mindig, mindenütt akad olyan, akinek semmi sincs az ínyére.
— Azt elküldjük fogorvoshoz.
— Na, ez az, barátom! Ne is fecséreljük tovább a szót. Vezess minket a fogorvos elé.
— Ha nagyon akarják — vonakodott a harkovi ember, de azért megfordult, s intett, hogy kövessük.
Úgy képzeltem, egy nagydarab és bivalyerős ember elé állít minket, akiről majd messziről látszik, hogy több matrózlázadás főszereplője volt, s éppen ezért csömört kapott mindenféle engedetlenségtől, amit itt, a környezetében sem tűr meg. Ehelyett egy vézna, szemüveges és meglehetősen alacsony férfi színe elé kerültünk, aki látható gyanakvással tekintett ránk.
— Az emberem nem beszélt elég világosan? — kérdezte hiéna módján elragadó mosollyal a képén.
— Ó, dehogynem! — feleltem. — Úgy ittuk minden szavát, mint tavaszi mező a fényt árasztó napsugarakat. Csak melege nem volt annak, amit mondott. Tudja, olyan meleg, ami átjárja az ember testét-lelkét egy átfagyoskodott éjszaka után, úgy, hogy majd megolvad tőle.
A vézna alak megcsóválta fejét.
— Nehéz a felfogásuk — mondta. — Félő, hogy a mérleg összeroskad alatta.
— Nem baj. Legfeljebb nem fogunk méricskélni.
— Úgy látszik, mindenáron azt akarják, hogy erőszakhoz folyamodjak.
Összenéztünk Potyajeggyel. Egyforma gondolataink voltak. Ez a mitugrász nem tréfál. Ez komolyan gondolja. Minden azon múlik, kik a társai. Mert ha minden segítség nélkül, egyedül akar erőszakhoz folyamodni, akkor nincs nagy baj. Nyugodtan a tyúkszememre léphet. Ennél durvább erőszakra senki sem számíthat tőle.
Az őrök, mérlegeltem, pártatlanok, sehol sem állnak. Se mellettünk, se a csenevézna mellett, erről gondoskodott a borókapálinka. Fegyvereik a mi kezünkbe kerültek. Csak a közvetlenül mögötte állók támogatását élvezhette. Voltak vagy hatan, nem éppen marcona alakok.
Igyekeztem magabiztosnak látszani.
— Többféle erőszakot ismerek — mondtam. — Melyik módját akarja választani?
— Természetesen a legártalmasabbat, ha nem állnak el szándékaiktól.
— Nem vagyunk dunsztolt befőttek, nem állunk el.
— Hát, akkor…
Kezével intett, s a mögötte állók közül négyen fenyegetően előreléptek.
Én is intettem Grigorijnak, aki megőrzésre magához vette az egyik őr géppisztolyát.
— Ez az ember nem folyamodik erőszakhoz — mutattam Jurijra —, de van olyan ravasz, hogy meghúzza a ravaszt.
A csenevézna elsápadt, mint a felhőkből kilépő holdacska.
— Te is fiam, Grigorij? — kérdezte elhaló hangon.
Jurij összeszorította száját, láthatóan nehezére esett, de bólintott.
Ami ezután történt, arra nem számítottam.
A négy előre lépő alak egyszerre mondta:
— Mi is, apánk, Habarov.
Úgy éreztem nyeregbe kerültem, csak ló nincs alattam. Ami nem is volt nagy baj, eszem ágában sem volt lovagolni. Az mindenesetre hízelgett, hogy Habarovnak kaput. És mi nyitottuk ki neki a kaput.
Ám, hogy akkoriban mennyire tapasztalatlan voltam még, mi sem bizonyítja jobban, minthogy vissza akartam térni Leonyid és Grigorij szerény, de vendégszerető hajlékába. A szolidaritás tartott vissza. Zár Atyuska meg Zárevics Leonyiddal együtt még mindig száradtak valahol. Hiába, lassan szárad az, aki a sárga földig elázott.
— Meg kell várnunk, amíg Zár Atyuskáék magukhoz térnek. Addig nem mehetünk vissza — mondtam Potyajegynek.
Úgy elhűlt, akár az ablakba helyezett reggeli kávé.
— Maga vissza akar menni? — kérdezte.
— Itt már elvégeztük, amit kellett — feleltem neki.
— Az ám! De még hogy elvégeztük! Mint Lenin a forradalmat. Most jön csak a java.
— Honnan? — érdeklődtem, s még körbe is néztem, merről látom a javát közeledni.
— Mindenfelől. Nem vette észre?
— Eddig nem. Pedig épp most néztem körül.
— Habarovot tönkretettük, és arról a tönkről már senki sem akarja levenni őt.
— Majd lekászálódik magától.
— Csakhogy azt nem fogják megengedni neki. Az embereknek, ha nem vette volna észre, elegük van belőle. Új vezér kell nekik.
— Azt akarja mondani, hogy én…
Potyajegy sokat sejtetően bólogatott.
Szitya jutott eszembe, aki a Taganyka utcáin úgy lett vezér, holott ukrán volt, nem is lett, hogy Szerjozsát seggberúgta a sarki rendőr, ő meg nem tudott visszarúgni, mert be volt gipszelve a lába. Én ugyan még sohasem próbáltam, de biztos, hogy törött lábbal képtelenség bárkit is seggberúgni. Szityát se tudta, aki így azután meg is maradt bandavezérnek. És mi volt az első teendője? Alvezéreket választott maga mellé.
— Oszip — mondta Oszipnak, másnak nem mondhatta, ő volt az egyetlen Oszip közöttünk —, te leszel a jobbkezem.
Oszip megmarkolta Szitya jobbkezét, hosszú ideig bámulta, aztán megkérdezte.
— Ezzel mit akarsz csinálni?
— Adok vele egy akkorát — mondta Szitya, és adott is. Osztapnak meg eleredt az orra vére. Többet nem is kérdezősködött.
Már azon voltam, én is szájbavágom Potyajegyet, de felébredt bennem a tisztelettudat. Hálás voltam neki, elvégre neki köszönhettem, hogy ide jutottunk. Hálát pedig csak akkor szabad pofonokkal kifejezésre juttatni, ha sokkal tartozik az ember. Én egyelőre még nem voltam eladósodva.
— Ezek szerint — mondtam némileg megilletődve — én lettem itt a főnacsalnyik.
— Valahogy úgy — ismerte el Potyajegy.
— Akkor alnacsalnyikokra is szükség van.
— Azokra minek? — kérdezte Potyajegy.
— Hogy legyen kire támaszkodjak.
— Ugyan! Hiszen még nincs is berúgva.
— Azt hiszi, józanul nem lehet támaszkodni?
— Lehetni lehet, de nem ildomos. Még azt hiszik az emberről, hogy zsebtolvaj.
— Ne is törődjön vele, barátom. Ha netán majd kiemelek valamit a zsebéből, egy nap múlva visszakapja hiánytalanul.
Potyajegy elhitte nekem, pedig nem úgy ismertem meg, mint aki hiszékeny ember. Hát, valahogy így kell tiszteletet parancsolni. Sztalin elvtársnak is az adott hatalmat a kezébe, aki hitt neki. És attól ő még nem volt csaló, hogy aki hitt neki, az csalódott benne. Múlt időben, persze, mert csalódással a lelkében nem sokáig él az ember.
— Akkor egyelőre maradunk — jelentettem ki. — Aztán majd kikérjük Zár Atyuska véleményét is.
— Csak ne hagyja, hogy ellenkezzen — figyelmeztetett Potyajegy. Mert az rossz vért szül.
No, hát azt már nem! Lágerben vagyunk, nem szülészeten.
Hogy én milyen egyszerűnek képzeltem mindent! Azt hittem, az emberek nem csupán a halált ismerik, hanem a hálát is. Hát csaló még akkorát nem csalódott, mint én. Nem a borókapálinkában, mert arról tudtam, hogy annak éppúgy elmúlik egyszer a hatása, mint novokainnak a foghúzás után.
Mert végülis mi történt?
Lehet, hogy a táborlakók megunták Habarov vezérségét, de rám, mint az új nacsalnyikra sem hallgattak sokáig. Hiába magyaráztam, hogy mi az a szabadság, amit elhoztunk nekik, hogy ezentúl mindenki a maga ura, és azt csinál, amit jónak lát, egyáltalán nem lelkesedtek.
Előbb csak egy-egy hang hallatszott a tömegből.
— Liberté? Téboly. Mindenki úgy önkényeskedhetik, ahogy akar.
— Egalité? Agalitás csak akkor lehet, ha mindenki tétlen. Egalitétlen. Ha mindenki csinál valamit, akkor mindenki mást csinál, az meg egy katyvasz.
— Fraternité? Hát maga egy ronda fráter.
Egyre többen zúgolódtak. Jó, jó — hangoztatták —, hogy a szabad ember azt csinál, amit akar, de mi van akkor, ha nem tudja, mit akar? A szabad ember előtt bőséges a választási lehetőség, de hány ember van, aki szabadon választott párjában is csalódott, s mire újat választhatna, már késő. A szabad ember kötetlen, de aki kötetlen pulóvert visel, az hamar megfázik.
Végül már nem tudtam, ki rossz és ki a jó. Mert közben az őrök is kijózanodtak, s a táborlakókkal együtt támadtak ránk. Menekülnünk kellett.
Nos, tovaris Vizslabíró, így kerültem az Ön színe elé. Mint már mondottam, a többiek mahorkát szívnak Mallorcán, mert én egy kicsit visszamaradtam a fejlődésben meg a futásban. De legyen ez az ő bajuk.
Hiszen már nem is bánom, hogy itt vagyok. Időközben ugyanis rájöttem, hogy a szabadság csak egy szobor New Yorkban, meg egy láger a tajgán. Itt meg majd gondoskodnak rólam. Jobban, mint szerető anyám szerette volna.
Hát nem ez az igazi szabadság? Maga a gondtalan élet. Amire mindig is vágytam.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Bányai Tamás
