Maga, igen, maga. A nevetséges
esernyőjével a megállóban. Noha
csak szemerkél. Hiába tekergeti
a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem?
Látom, nem köti le, ami odabent
történik. Szerintem törvénytelen így
fölhajtani a feketét. Nem lennék
a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze.
Az életet. Bámulom, jobb híján. Most
épp magát az üres járdaszigeten.
Bár már baromira unom, ahogyan
közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit?
Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg
mindjárt megélénkül. Talán vissza
is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy
a fenébe stírölhet egy ilyen alak?
Jóval kezd, ha vesémbe akar látni.
Roppant kényes vagyok személyiségi
jogaimra. Meg arra is, hogy senki
esernyője ne takarhasson ki semmit.
A valóságból. Vagy előlem. Ami
bizonyos, hogy meneküléssel ér fel
minden gesztusa. Egészen pontosan
a hiányuk. Egyre jobban összezavar.
Kimerít. A várakozás. Jöhetne
már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy
véget vessen a képtelen helyzetnek.
Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal.
Most szinte szimpatikus, hogy ennyire
elanyátlanodott. Bolond lennék, ha
hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy
végre felszállhatok. Sikerült megúsznom.
Ezt a kellemetlen kalandot inkább
megspóroltam volna. Már egy tök üres
presszóban/megállóban sem lehet megbízni. Végképp
itt az ideje, hogy másikat keressek.
